Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - ORSZÁGOS ÍRÓKONFERENCIA PRÁGÁBAN - L. ŠTOLL: Az irodalom feladatai kulturális forradalmunkban

ránk fejlődésének, a párt és az állam részéről történő irányításának további történelmi alakulása valami vegyileg tiszta folyamat lesz, és nem szakasztott olyan, mint a való- élet.

A revizionista magyarázatoktól eltérően azonban meg kell látnunk, hogy pl. a bürokrácia, a hatalmi mámor, a funkciókkal magántulajdonként való visszaélésre irányuló hajlam nem a mi társadalmi rendünk gyümölcse, hanem az elmúlt rendszerek szülötte és csökevénye, individualista berzenkedés és szubjektivizmus lélektani megnyilvánulása, amelyeket évszázadokon keresztül hozott és hoz létre a magántulajdonos viszonyokon felépülő világ az emberekben, vagyis olyasvalami, ami akadály a mi utunkon és amit minden erőnkből kiküszöbölni igyekszünk. Ez persze nem érhető el egyszeri sebészeti beavatkozással, hanem csakis szüntelen neveléssel, elvi kritikával, a kommunista meggyőzés álláspontjáról, nem pedig a kispolgári radikalizmus pozíciójából hangoztatott kritikával.

A február utáni esztendők örökségével leszámolva egyes kritikusok és újságírók a XX. kongresszus után azt az állítást terjesztették, hogy ez az időszak a „dogmatizmus esztendeinek“ korszaka volt, és a párt kulturális politikájának szektássággal és dogmatizmussal vádolták. Sok író, kritikus és újságíró feladatul tűzte ki maga elé, hogy megszabadítsa művészetünket ennek az állítólagos szentásságnak és dogmatiz- musnak a befolyásától, amelynek gyökereit minden logika ellenére valahol „fenn“, a párt és az állam politikájában keresték. Tulajdonképpen nem más ez, mint a kívülről jövő nyomás elmélete más formában.

Mi is volt a valóság? Mondtam már, fölösleges lepleznünk, hogy pártunk kulturális politikai vonalának gyakorlati végrehajtása során hibák történtek. Jellemző azonban, hogy e hiányok és hibák nagy részével pártunk még a XX. kongresszus előtt idejekorán képes volt leszámolni.

Fel kell tennünk azonban a kérdést, honnan támadt annyi sematikus szektás-nézet és dogmatikus magyarázat, amelyek valóban fékezték szocialista művészetünk felvirágzását? Véleményem szerint kultúránk igazságszerető történetírójának az okokat itt ismét nem pártunk kulturális politikájában kell keresnie, hanem alkotó értelmiségünk nagy részének eszmei és politikai éretlenségében. Az elméleti munkások és írók soraiban működő legkiválóbb kommunisták, neves marxista kritikusaink, Fučík, Urx, Václavek, Kurt Konrad, Krejčí, Brunclik, Jakeš a megszállás alatt életüket vesztették. Elnémult Neumann szava, és a felelősség nagy terhe fiatal, tapasztalatlan, harcban edzetlen emberekre hárult. Voltak ugyan olyan fiatalok is, akik pártunk politikájának áldásos hatására gyorsan és helyes irányban fejlődtek, de akadtak olyanok is akik néhány hónapos párttagságuk alapján néha igen fura képet alkottak maguknak a pártról és a kultúrához való viszonyáról. Eszmei éretlenségük és bizonytalanságuk következtében féltek az eszmei ítélettel járó felelősségtől, készségesen alárendelték magukat a vélt nyomásnak és várták a tekintélyek véleménynyilvánítását. Éppen ők voltak a dogmatizmusnak, bár tétlen, de legfőbb hordozói. Ez azzal is összefüggött, hogy a pártba özönlöttek az új tagok, akik gyakran csak külsőleg azonosították magukat a párt állásfoglalásával. Voltak köztük olyanok is, akik megpróbálták meghonosítani a jobboldaliak elleni harc egyes lengyelországi és magyarországi tapasztalatait. És éppen ezekben az emberekben a XX. kongresszus után egycsapásra kialszik az antiliberális hév, és a liberalizmus engesztelhetetlen ellenségeiből egyik óráról a másikra nemkevésbé engesztelhetetlen védelmezőivé váltak.

Amikőr a XX. kongresszus után megérezték azt a bizonyos „zuhanyt“ és valamiképpen mentséget kellett találniuk eddigi helytelen nézeteikre vagy alkotó munkásságuk sematikus nyavalyáira, nem voltak képesek különbséget tenni az alanyi és a meghatározott tárgyi jelenségek között, s ezért könnyedén elfogadták a felülről jövő nyomásról, a párt dogmatikus kulturális politikájáról szóló új dogmát. Az okokat egyáltalában nem keresték magukban, hanem csakis és kizárólag külső körülményekben. Elfeledték, hogy az egyén is forradalmi átalakulás és átnevelés tárgya. így született meg a kívülről jövő nyomást hangoztató elmélet, így került sor azokra az első pillanatban fura bukfencekre, amelyek végeredményben logikusan fejezték ki a dogmatikusok átalakulását liberálisokká. Ez ismét sokféle formában nyilvánult meg. Ékesen szóló példákat találunk rá nevezetesen a magyar és a lengyel irodalomban. Igaz, nálunk is találkoztunk velük.

Megnyilvánult ez pl. a hagyományokhoz való viszonyban. Régebben egyes emberek pl. Neumann esetében csakis a költő legérettebb marxista időszakára szorítkoztak,