Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - JAROMIR TOMEČEK: Fivérek (Elbeszélés)
JAROMiR TOMEČEK A csallóközi róna felett felserkent a nappal, lomhán húzta egyre följebb a ködfüggönyt az égbolt teteje felé, ahol pislákdlva húnytak ki a csillagok, mialatt a látóhatár szélén már rózsaszínben gomolygott a pára. Cserés falu terén lélek nem mozdult, csak a harangozó szedte csámpásan a lábát és civakodott hangosan önmagával. Vargáék portáján kitárult a kapu, a gazda, Varga János egy pár lovat vezetett ki. Fölült az egyikre és már csettintett is indulásra, amikor nyílt a kisajtó és egy apró leányka tipegett ki az utcára: — Apuka, a mamához mész? — Hát te meg hogy mertél fölkelni? Mész mindjárt vissza az ágyba! — Megyek már, csak azt mondd meg, a lovak is elmehetnek a kórházba? — Elmehetnek. Te meg menj el aludni! — És miért viszed mind a kettőt, nem csak Bandit? — Mert mind a kettőnek a városba kell menni. Eredj aludni, lelkecském, eredj már! Az ajtó becsukódik. A csendbe belekoccan a lovak patkójának dobogása. Cserés úgy fordul bele az új napba, mintha nem is tudna róla. Itt a síkságon az egyik nap szakasztott olyan, mint a másik. A munka az évszakhoz igazodik, a porták és a házak sima oromfala mérhetetlen nyugalmat sugároz: nálunk minden a régi, az emberek is, a sorsuk is. Elmúlt a délelőtt, és á nap túljutva a delelőn, lefelé kezdett ereszkedni égi útján. Mintha csak erre várt volna, lépett ki a házból a tanítónő és elindult ki a határba. Szerette a susogó nádast és a kukoricást, s idekinn bőven volt ebből is, abból is. A tanítónőt egyébként Ilonának hívták, pozsonyi lány volt és amióta a faluba került, egyre több házban keresztelték erre a névre az újszülött leánygyerekeket. Hamarosan találkozik majd az elsőkkel az iskolában. Éppen mert városi lány volt a tanítónő, a kukoricában nem a veteményt, a növényt látta, hanem akárcsak a nádban, magát a tájat érezte benne, a símán messzibe futó Csallóközt. A Duna felől szél támadt, rendszerint onnét fúj, magyar szélnek hívják, és suttogó hangversenybe kezd simogatására a nádas, akár a hegedű húrja a vonó érintésétől. A tanítónő hallani vélte, hogy a nád mollban zúg, s amikor megszólalt a kukoricás is, előbb mintha kvintben felelt volna rá, de aztán egyre több lett a hang — felzúgott a föld szimfóniája. Ilona elragadtatásában minden másról elfeledkezett, csak a zengő-zúgó, susogó leveleket hallgatta. A kukoricás és a nádas határán holtág tükre feketéllett, hallgatag morotva, a cserési öregasszonyok még manapság is mesélgetik, hogy viziemberek tanyáznak benne. A sekély partra terebélyes, vén fűzfa vetette árnyékát, öregebb talán a falunál is, magános kincsként emelkedett a magasba a síkságon. Ágai dacosan nyikorogtak a szélben, csak-
