Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - JAROMIR TOMEČEK: Fivérek (Elbeszélés)

azértis a maga nótáját fújta, nem csatlakozott a mezők karénekéhez. Vén különc, nézett rá Ilona és sajnálta.

A város felől ember közeledett. Hajadonfőtt, borzasan lépkedett, s hangosan csikorgatta a fogait. Varga János vagyok, a szövetkezeti elnök bátyja és kulák, így szokott bemutatkozni mindenkinek. Széles léptekkel rótta az utat, hol erre, hol arra ráncigálta a részegség. Jobbjában kötőfékeket lóbált, mintha tilosba tévedt lovakat akarna befogni. Megáll a fa mellett, bal kezével nekitámaszkodott és a víz fölé hajolt. A part közelében valami vízinövény nagy levelén varasbéka ült és szemét meregette az emberre. Még köszöntötte is, kettőt kun- kogva.

— Adj isten, békula, — adta vissza a szót Varga. — Hát megint találkoztunk? Emlékszel, akkor is rám kuruttyoltál, amikor először szöktünk ki Marival a határba. Hej, micsoda legény voltam! Az almási hentest kötéllel a nyakán, akár az ökröt vonszoltam ki a kocsmából, pedig erős legény volt, egymaga megemelte a szénás szekeret. Ma meg mi maradt belőlem? Mari soha többé ki nem jön velem ide, elvitték a kórházba, kámpec neki. Nemsokára itt hagy engem meg a kicsit és elköltözik amoda, — mutatott a templom tövében hallgató temetőre. Még mélyebbre hajolt, meg-megtántorodott. Hallgatott a béka is, csak a szemét meresztette. Kis idő múlva János újra kezdte a beszédet:

— Szép végre jutottam, mondhatom! Az öcsémnek köszönhetem, az elnök elvtársnak, — böffent ki belőle a szó, — neki meg a csürhéjének! Hej, szegény apám, hogy ezt meg nem élhette! És még azt mondják, egy vér vagyunk! Micsoda vér? A gazdaság odavan, az öcsikém idegeneknek húzza az igát, és magam is a végét járom. Idenézz, — nyújtotta előre a két kötőféket, — ezek itt a lovaim, a Bandi meg a Julcsa! — Keserves férfisírás buggyant ki belőle. — Az én két lovam, — zokogta, — nem volt mit eléjük vetnem a jászolba, Ott maradtak a városban. A kupecnél. A Bandi meg a Julcsa. De isten a tanúm! — egyenesedett ki és öklét emelte az égre, — ezt nem hagyom annyiban! A világ olyat még nem látott, amit én teszek!

Még mindig fölemelt ököllel ellódította magát a fától és botrogva elindult a falu felé.

Ilona előbújt a kukoricásból, ahol menedéket keresett, hogy ne kerüljön az ittas gazda szeme elé. Egész testében reszketett, akár a didergősen susogó tengeri, a távolodó embert nézte, míg el nem tűnt a szeme elől. Gondolataiba me- rülten folytatta sétáját a Duna felé.

A folyó megduzzadtan, domború háttal rohant alá a medrében, alig-alig látszott valami a part hosszában sorakozó kisebb-nagyobb szigetekből. Mintha a szárazföldnek ezek az előőrsei alig állnának a lábukon, s a következő pillanatban magával ragadná őket az áradat. Az egymásba kuszálódó folyóágak, morotvák és öblök partján, a szigeteken nagyrészt fekete nyárfák nőttek, sűrűn és összevissza, s csak itt-ott zöldellett szemvidítón friss, üde rét. Ezeken a helyeken a cserésiek csordája legelészett. A partfok mögül motorcsónak bukkant elő. A kormányos mellett az erdész ült.

— Ilonka, jöjjön, Ilonka, magunkkal visszük, — lengette kalapját, — olyan rég nem láttam, mintha kerülne az utóbbi időben, egyre csak a szövetkezet körül forgolódik, — tette hozzá kötekedő hangon.

A lánynak nem volt kedve vele tartani, maga sem tudta, miért. Nemrég még szívesen fogadta az erdész udvarlását. Azóta hidegült volna el tőle, hogy a kerü