Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - ZALA JÓZSEF: Két vers

Nem él a vígság könnytelen, az élet bál és gyötrelem, csak nézd az erdőt, nézd a rétet, bagolyként ül a fán a végzet, míg alatta tücsök hegedül.

Az élet arca jánus-arc, öröktől fogva tart a harc.

Ilona, Yvette jertek, félek, halljátok, mégis harc az élet, minden örömnek ára van.

S egyszerre szép és dús a táj, a rét, az erdő csupa báj.

Amerre nézek, vadvirág,

ibolyák, mályvák, violák, vagy az is lehet, Tercsik, Ágik nyílnak itt, s arrébb Toncsák, Sárik, a zöld bokrocskák Pista, Péter s amott meg egy kicsi néger hóvirág-övvel fut felém.

Minden színt gyűjtsetek? — Miért?

Kinek ?

Csak titeket szedlek, víg színek, a holnap csokrába kell virág, holnap már szép lesz a világ, holnap már ö jön, ő a hajnal, el a bánattal, el a bajjal.

Az ifjúság lelke néz rám.

Fecskekíséret

Kit vártatok Könnyűszárnyú fecskék az útnál, mely falunkba vezet ?

Csak nem nekünk szólt a nagy tisztesség: bennünket kísérő röptét ék ?

Lépteinket ölnyire előzve, majd mögöttünk, s mellettünk megint; siklástokat

szemünk nem is győzte követni, hisz kilenc fecske ring.

Faluvégi

vén jegenyefánál villanásként messze szálltatok; lehet, hogy

a Gyékényes útján már az közeleg, kire vártatok ...

Sirályok a téli Dunán

Ezüstpáraként száll a köd, a parti fákra dér tapad, a homokszín habok fölött fehér sirályok szállónak.

Mint feldobott hulló kövek, testük a víz fölé esik.

Ügy sírnak, mint a kisgyerek, s a falnivalót keresik.

Az ár, akár a jó anya, mindig kegyes, hoz valamit, s míg mohón fal, nyel magzata, megsímogatja szárnyait.

Tutajként úszik ott a jég, felé tart a fehér csapat, csőrük szántja a víz színét, míg a jég hátán ringanak.

Egy hajó habot szelve jő.

Felé vidáman integet a sok sirály: mint keszkenő fehér szárnyuk meg-meglebeg.

A zord télben is jut falat, övék e táj, a víz, a part; hajó megy — a sirály marad, jóban-rosszban híven kitart!

Zala József hét verse