Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - HUSZÁR SÁNDOR: Jött egy lány a telepre (Elbeszélés)

Kicsi kövér ember Ionita bácsi, csak amúgy gurul az emberek s a gépek között. Pepita bajsza van s dús szemöldöke. Vonszol magával.

— Láttam az este a titkárral. Mondtam Annának: most már két bagoly lesz a telepen, isten segedelmével. Nehéz vele barátkozni, nem mondom, de megéri.

— Miért lenne nehéz, Ionita bácsi?

Már más felé integet.

— Hahó, Costica! Costica! Hogy állsz a normával, öcskös? Eléred? El? Na látod, enne a szád palacsintát, mondtam én. Mondtam én neked, te csirkefogó. Megyek megírom anyádnak. Megírjam ? Megírom, te hóhér ...

Hozzámfordul:

— Harmadnap, hogy idejött, beállít hozzám görbe szájjal: megyek haza, nem tudom itt megszokni. Megyek haza anyukához... És látja? Három méter vers. Három, nem kevesebb. De mit kérdezett? Hogy miért nehéz barátkozni Saptemarral? Nem mindenki bírja a szótlan embert. Én meg is halok mellette, ha sokáig vagyunk együtt. Én szeretek beszélni, isten panaszképpen ne vegye.

— Pedig mi nagyon jól elbeszélgettünk.

— Nagy csoda.

Elszalad mellőlem, s majd lerángat az állványról egy embert.

— Radu, Radu, te megveszekedett. Befizetted a tagdíjakat? Ha nem fizetted be, eltöröm a derekadat. Vigyázz ...

Kacsint.

— így kell ezekkel. Tudja, hogy félnek tőlem? Phű, mint a tűztől. Ami azt a Saptemart illeti, úgy szeretem, mint a testvéremet. Azért is fáj nekem, hogy olyan szerencsétlen.

— Hogy érti azt, hogy szerencsétlen?

— Egész szabályosan, édes fiam.

— Nem értem.

— Hosszú mese, gyermekem, nagyon hosszú.

— Márpedig én magát innen el nem eresztem, amig mindent el nem mesél.

— Várjon csak, várjon

__Most van egy kis gyűlésem. Aztán ebédelek. ..

ö

tkor az irodámban, jó?

— Jó.

— El van intézve. Ötkor. Éljen a literatúra! Szaladok. Hé, Anton, hé, állj meg, hé ...

* * *

Hát kérem, a szerelem... És azt mondja, hogy ezt elmondta Saptemar? És tovább nem, csak addig? Szerencsétlen ember.

Szomorú, hej, de szomorú, barátom. Miért is nem hagyott maga békén. Nem szeretek én szomorú dolgokról mesélni.

Azt csodáltam mindig ebben a fiúban, hogy nem törődött a leány előéletével. Emberi nagyság kell ehhez, bizonyisten az kell, édesfiam. Becsületemre. Látta volna, milyen büszke volt az asszonyra. Nem volt olyan hely, hogy az magával ne vigye. Szépen járatta. Olyanok voltak ketten, mint két pacsirta. Mindig azt mondtam a fiataloknak: látjátok, olyanok legyetek, mint Saptemar. Olyan szép családi életetek legyen. Tudom én, édes fiam, mindent tudok, mert egymás mellett laktunk a blokkban. Az én Annám viselte gondját egy darabig a kis Péterkének, mert azt remélem, tudja, hogy lett kicsi Péter is.