Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - BÁBI TIBOR: Távol tőled (Vers)
Mintha lépteket hallanék a folyosó végéről. Jönnek. Kísértetiesen kongnak a léptek a boltíves folyosón. Egyre közelebbről hallom. Mindjárt meglátom Marikát. * * * Kinyílik az ajtó és két katona lép be. Hol a lányom? „Na indulás“ — mondja az egyik és megtaszítja a magábaroskadt János vállát. „Hé, indulunk,“ — kiáltja a másik is és János lassan feltápászkodik. Ebben a pillanatban elszáll a félelmem, odaugrom az egyikhez és a torkát fojtogatom. „A lányom adjátok vissza, a lányomat.“ A másik puskatussal üti a kezemet, talán eltörtek az ujjaim, de nem is érzem. „Nézd a vén ringyót, egyszerre milyen harcias lett“ — röhög a katona a torkát tapogatva. „Indulás“ — kiált a másik, — „nemsokára éjfél.“ János ekkor néz rám először, azóta. „Menjünk“, mondja szelíden és a karját az enyémbe fűzi. Mind a ketten tudjuk már, hogy az áldozat hiábavaló volt. Már nem könnyes a szemem, már erős vagyok, a karját sem támogatásképp nyújtja, hanem hogy érezzem, megbocsátott. Végigmegyünk a hosszú, sötét várudvaron, s amikor a várkapu döngve becsapódik mögöttünk, lépteink biztosakká és szilárdakká válnak. A tiszti kaszinó mellett visz az út a Dunához, de nem arra megyünk. Hát mégsem? „Már elkezdődött az éjféli mise“, mondja az egyik katona, „menjünk a templom felé, hátha kihallatszik az ének. Szeretem a karácsonyi énekeket.“ Megyünk tovább a Főutcán. Az András templom ajtaja nyitva, messziről látszik, nem férnek el benne, kint is állnak a lépcsőkön. Nem megyünk egészen odáig, egy kis sikátor visz ki a Dunához, ott befordulunk. Vad öröm fog el. Még néhány perc és vége mindennek. János hirtelen rámnéz. Mennyire ismerlek téged, most arra gondolsz, hogy ki kellene törni a katonák közül, a templom kapujához rohanni és hangosan üvölteni: „Emberek, idenézzetek, halni visznek minket.“ Megrázom a fejem, nem érdemes, úgysem hallanák meg, hiszen száz és száz torok énekli bent a templomban és kint a lépcsőkön: „Békesség földön az embernek.“ A katona, aki olyan nagyon szereti a karácsonyi énekeket, szintén velük dúdolja, miközben egyre közelebb érünk a Dunához. Távol tőled Távol tőled lepihentem; elalszom, míg szél sír künn a setét ablak alatt. Éj borítja be fáradt szemem, arcom: elhagytál engem, én is elhagytalak. Fel-felriadok. Szomorúság, bánat fog el olykor és újra elfog a vágy. Az éjben kezemet nyújtom utánad, s hallom, megnyikorog a bús, hideg ágy. Bábi Tibor
