Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - PETER KARVAŠ: Régi jó ismerősöm, a szakember (Szatíra)
egy kézzel végigírni például egy regényt, mégis csak... ha az ember jól meggondolja ... Egy nap ugyanis Bódog se szó, se beszéd felhívott telefonon. — Hallod, — kezdte emelt hangon, — Scsipacsovot ismered? — Ismerem, — feleltem kissé meglepetten. — Miféle költő? Nagy kaliberű? Kemény a normája? Harcos és forradalmár? Vagy érzelgős idealista, virágokkal meg lepkékkel... ? Nos ? — Szerintem, — mondom, — harcos. De miért nem1 olvasod el a verseit? — Ugyan, hiszen elolvastam ... No, sebaj. Köszönöm. Szabadság. Egy hét sem telt el s megint felhívott. — Hallod, a Beethoven Kilencedik szimfóniáját ismered... ? Micsoda zene az, harcos és forradalmi? — Hát kérlek,... — kezdtem kissé bizonytalanul, mert talán mondanom sem kell, hogy a kérdés zavarba hozott, — nagyszerű zene, csodálatos. Szerintem harcos is, felszabadító. Ha úgy akarod, forradalmi. Legjobban tennéd, ha elmennél egy hangversenyre és meghallgatnád, nem gondolod? — De hisz voltam, — vágta rá. — Egyszóval nagy formátum. Első osztály. No, sebaj. Köszönet. Minden jót. Aztán még néhányszor felhívott. Egyszer tudni akarta, hogy a Felvilágosodás gyümölcsei korunk színvonalán állnak-e, máskor az iránt érdeklődött, hogy pártos művész-e Martin Benka, azt is szerette volna tudni, hogy Hviezdoslav költészete tömegjellegű-e, és hogy osztályharcosnak számít-e a Romeo és Júlia balett. — Bódog, — kívánkozott ki belőlem a kíváncsi kérdés, — tulajdonképpen mivel foglalkozol mostanában? Ha jól tudom, a te mesterséged a daru meg a talajnyeső, vagy mégsem? — De igen, — mondta. — Köszönöm a szívességedet. A családod hogy van? No, sebaj. Szabadság. Egy idő múlva a Hegyi ligetben találkoztunk. Bódog a kislányát sétáltatta, egy ennivaló, aranyos kis cutyŕrbabát. Szemlátomást megörült, amikor meglátott, s tüstént rákezdte, hogy ez az operaénekesnő így, a másik meg amúgy, ez a grafikus művész ilyen, amaz az államdíjas szavalóművész pedig amolyan. Kérdéseket tulajdonképpen már nem is tett föl. Próbaképpen véleményt mondott erről is, arról is és feltűnés nélkül figyelte, mit szólok hozzá. Pár percig kíváncsian, sőt érdeklődve hallgattam a szavait, s aztán megkérdeztem: — Hallod, Bódog, mióta érdeklődsz ennyire a művészet iránt.. . ? A gépekhez nagyszerűen értesz, azt én is tudom, de soha nem hallottalak még beszélni nyitányokról, áriákról és metszetekről... Mi ütött beléd ? Hirtelen elhallgatott, mintha ollóval vágták volna el a tüzes vitázó szavát, megállt és meglepetten meredt rám. Végigmért tetőtől talpig, de szeme közben a semmibe révedt, letépett egy bimbót az ágról, szétmorzsolta az ujjai közt és elmosolyodott. — Igazad van, ember, — bökte ki végre. — Mi közöm van nekem a művészethez ... ? Egy lépegető exkavátort ezzel a két kezemmel szétszedek a legkisebb csavarig, de hogy szerelmes verseket olvassak ... — Hát akkor ... ? — Hja, barátocskám, — fújt egy nagyot Boldogi Bódog és hátravetette fejét.
