Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - PETER KARVAŠ: Régi jó ismerősöm, a szakember (Szatíra)
Egy pillanatra lehúnyta két értelmes, csillogó sötét szemét. — Amióta funkcióba kerültem, egyre csak szembetalálkozom vele ... A technikában minden világos, mint a nap: ami kell, kiszámítod a formula szerint, esetleg leméred a colstokkal. A vasbeton szilárdságát így és így állapítod meg. A normádat vagy teljesíted, vagy nem. A gép vagy megy, vagy áll. Száznégy százalék akárhogy is forgatod, mindig csak száznégy százalék marad ... De elmész mondjuk egy hangversenyre, végighallgatsz egy szimfóniát... Jó volt? Vagy rossz? Az ördög tudja! Norma nincs, képlet alapján ki nem számíthatod, mércével le nem mérheted. A fene egye meg az ilyen munkát! — Mit gyötrődsz, — csitítgatom mosolyogva. — Halgasd végig 3 hangversenyt, olvasd el a könyvet, szórakozz kedvedre a színházban, és kész. Erezd jól magad és mással ne törődj. — Hajaj, — kezdte rá megint, mintha azt mondaná: „Könnyű neked, nincs funkciód.“ — Neked talán véleményt kell mondanod minden egyes szerzeményről? — kérdem álmélkodva. — Bizony kell, hogy az isten verje meg, — ismeri be elkeseredetten és mérgesen Boldogi Bódog. — A fene tudja, miért, de — kell. Valahogy így illik, így szokás, elvárják, vagy mit tudom én, mi az oka . .. Ráadásul még botfülű is vagyok. — Mondd, kérlek, — próbálom kicsinyelni a bajt, mert látom, hogy a kelleténél is nagyobb, — véleményt kell neked mondanod például a gyomorsebészetről, a búza jarovizálásáról vagy a nyári női divatról... ? Elvégre nem érthetsz mindenhez! — A sebészethez, a búzához meg a divathoz nem értek, — néz rám rosszkedvűen, — ez tény és mindenki tudja. De a művészet nem gyomorbaj és nem is jarovizálás. A művészet, öregem... a művészet valami egészen más. Évike! — kiáltott hirtelen a kislányára, aki játékosan futkározott körülöttünk, s e pillanatban éppen virágot szedett valamelyik bokor mögött. Bódog sietve elbúcsúzott. Kis ideig még hallottam szigorú atyai hangját a megnyesett fák sora mögött. Aztán hosszabb ideig nem láttuk egymást. A képzőművészek évi tárlatának megnyitásán találkoztunk megint a Műcsarnokban. Bódog a feleségével együtt jelent meg, ünneplő ruhában és ünnepi hangulatban, barátságos mosolyt öltött az arcára és hozzá megfelelő adag derűlátást — a vak is láthatta, hogy nem véletlenül és a maga mulatságára tévedt ide. Belém karolt s kezünkben a katalógussal képtől képhez kalandoztunk. Horácsek Ferenc tájképe előtt megálltunk. Boldogi Bódog elmélázva és óvatosan megjegyezte: — Szép festmény . .. — Őszintén megvallva, — fordultam hozzá, — nem vagyok elragadtatva tőle. Ez a meseszerű kék ég ... nem öregem, ilyen nincs a valóságban, jól ismerem az Alacsony Tátrát, tudom, milyen szokott lenni fölötte a mennybolt... — Az ördög tudja miért, egyre inkább erőt vett rajtam az ingerültség, és sokkal kegyetlenebbül ledorongoltam a szerencsétlen festményt, mint megérdemelte. — Nézd csak meg az egészet, micsoda felaprózott, széthulló ... Ne haragudj, nem szeretem ezt a Horácsekot, gyerünk tovább .. . Tovább mentünk. A kiállításon sok szép és néhány gyönyörű kép volt, kellemes délutánt töltöttünk el köztük és a rokonszenves Boldoginé, akivel sokáig néze
