Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - LEHOCKY TERÉZ: Kypusz a méhesben (Regényrészlet)

benne. S máris zörög Kissnek, a fuvaroskodó kisparasztnak a kocsija kint az udvaron, búcsúzkodni kell sebesen, hiszen nem lesz egy-kettőre viszontlátás olyan távolból. Kypuszné a kocsma sarkáról még utolsót integet, s zötyög a deszkaülésen a nap hőse nagy púppal és kis batyuval az állomás felé. Még látszik a berek, még vissza lehetne szaladni a vetkező platánok, poros akácok alá, hogy elbámulja hunyorogva a vándormadarak húzását és a pókmesterek lengő bikanyálát. De zörög, forog a kerék, suhog az ostor, a macskalovak kopott hátán. Látszik a kiskertes vasúti állomás, mögötte az úri-forma, békésen aranyló városka, sípolnak, tolatnak, lengenek a vasúti zászlócskák, kiabálnak „beszállás“.

Minden összekeveredik, egybezúdul, jön a kézrázogatás, szokásos mondogatás, nekiiramodott a mozdony s máris tűnik a derjési láthatár, a derjési felhőnyájak. Fáj még valami, de elfojtja a forró utiláz, a folyton váltakozó rónák, erdők őszi tarkasága és a messze délibáb, mit szivárvány ecsettel festegetett a szeszélyes remény.

A vagonban nincsen zenebonáző ember, ki-ki libáját kosárban, fejében gondját utaztatja. Megpillogatják a púpos gyereket és elkezdik a vasúti tereferét, unalomkíváncsiságot.

Kórházat járt ember a szószóló:

— Hasogatott márna megen a lábam, biztos eső lesz.

Mindenki rábólogat. A másik atyafi továbbfűzi a láncszemet.

— Jó dolog az, akinek nem kell doktorho, meg ügyvédhö menni.

— Bizony jó — bólint az utikórus, mire a harmadik vasutazó-akadémiázó tag már nyíltan nekiszegezi a kérdést a púpos apjának:

— Maga is doktorho megy, ügyi?

Barátságosan nézdegélnek. Egy öreg bácsi még a pipát is kiveszi szájából és úgy hallgatja, hogy dehogyis doktorhoz, de klastromba megy a fiú, elsőbb csak papinasnak, fráternek, aztán ha kitanulja a misetitkokat, majd pátert csinálnak belőle.

Aztán hogy mindent kitudtak egymásról és az időjárást is leszapulták, kezdett elmacskásodni a lábuk, mellükre koppant a fejük és elhorkoltak csendben kabátjuk, batyujuk alatt.

Pozsonyban mindjárt az állomáson, kiskapukon, egérutakon és oldallépcsőkön megrazziázzák a falusi népséget. Szedi a vámot a finánc, tapogatja az ingderékot, hiszen huncut a paraszt. De meg a városon rendnek kell lenni és másképp ne állítson be az ember, mint illendőséggel és irománnyal. Csak a városi galamb meg a veréb gyüszmékelhet igazolvány nélkül.

Kypusz papa zavartan nézeget, találomra megy a rengeteg nép után a város szívébe. Olyasvalakit keres a szeme, aki híven, minden hamisság nélkül eligazítja.

Benjámin szeme csak issza a sok látnivalót. Mindenen feketül, ülepedik a korom gyásza, de estrekelve a város az utcalángok kettős vonalában fényruhában táncol. Ahogy mennek, mendegélnek, árkádok, oszlopok, sugaras parkok váltogatják egymást, homlokukat a házak a magasba tolják, szaladgálnak körülöttük az emberhangyák, mint magukrakta boly körül.

Végre helyben vannak. Csöndes, szűk, kanyargó utcácskák, ódon palotácskák közt meredezik az égnek a ferencesek csúcsíves templomtornya. Félelmes áhítattal néznek keresztes csőrére, mi a légbe fúrja magát. Esteledik. A sötét torony