Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - B. DÁVID TERÉZ: Az utolsó karácsony (Elbeszélés)

tegette, etette, itatta. Bár nem sok kellett neki akkor ételből, italból. Hírekre szomjazott.

— Már a Keletinél vannak, — újságolták. — A Városliget felszabadult... A Körút orosz kézen... A Belváros ég... Lövik Budát... — Esténként a háztetőről figyelték a vörös fényt a Délivasút felől. Februárban azt mondták, a Duna jegén át lehet jutni Budára. Meg az újpesti vasúti híd is járható. Vízbeomlott vékony vasroncsokon emberek mászkáltak a megáradt, rohanó folyó felett...

Napi gyaloglás után érkezett haza. Közben romokat takarított el, halottakat temetett. Végre egy nagy téren megállott. Nem tudta, hol van. Erre vezetne a Margitkörút? S amott volt valamikor a híd? Köröskörül sártenger. A híg hólében nem tudhatta, aknára lép-e vagy emberfejre. A házak égtek... Ekkor megvadult. Szaladni kezdett. A feleségét akarta ... a fiát akarta ... az életet akarta ... békét akart!

Újra ott ült a vizsgálóbíró előtt, mint akkor a történet kezdetén. Ott, ahonnan különös útja elindult.

— Nincs ellenvetésem — hallgatta végig türelmesen a bíró. — Ha beszélni akar a fiúval. Én is tudom, mit jelent, mikor az ember halott gyerekét keresi. Eltorzult arcok ... sok merev végtag ... ólomszínű mellkasok ... egy ismerős sál... egy félkesztyű, ami az övé is lehetett volna...

Elhallgatott a bíró, az októberi viharban elsodort, hullaházban viszontlátott gyermekére gondolt. Azután elővezettette Ammer Tibort.

A fiú megjelent. Sápadtabban, mint először és a szeme mintha véresebb volna...

Kalmár kalácsot tett elébe meg apró süteményt. Juliska küldte. A fiú a bíróra nézett...

A bíró intett, az őrök elhagyták a szobát.

— Egyél Tibor, — kínálta Kalmár és a papirosra kirakott elemózsiát közelebb tolta a fiúhoz.

A gyerek félénken elvett egy süteményt.

— Ülj le — mondta a bíró.

Tibor lassan egy székre ereszkedett.

— És most beszélj Ammer! Édesapádról... édesanyádról...

Tibor a földre nézett és a süteményt morzsolgatta.

— Nem ismerted őket?

A fiú tagadólag intett.

— Mi volt apáid ?

A gyerek vállat vont.

— Idehallgas, öcsém, — szólt ekkor a bíró. — Ez az elvtárs... Kalmár elvtárs... a fiát keresi. Még negyvennégyben, negyvenötben vesztette el. Valamilyen oknál fogva utánad érdeklődik. Beszélj tehát értelmesen...

A fiú Kalmárra nézett, mintha mérlegelné, érdemes-e az értelmes beszéd, azután úgy látszik, döntött:

— Apám katona volt, anyám elment, azt mondták, vízért. De én már nem emlékszem, csak annyit mondtak ... Nem jött vissza... állítólag lövést kapott... de azt is csak mondták ...