Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - NAGY LAJOS: Két vers
— És te ? Semmire sem emlékszel ? Valami csekélységre ... valami elmúlhatatlanra! Minden emberben élnek pillanatok gyerekkorából, amilyenekkel többé sohasem találkozik ... amire nyolcvan éves korában is visszaemlékezik! Gondolkozz, Kalmár elvtárs szeretne valamit... valamilyen bizonyosságot... A fiú Kalmárra nézett, mintha segítséget kérne tőle, mintha arra várna, hogy súgni fog neki. Mit is mondjon ? Mi is lehetne bizonyosság ? Aztán lesiklott a tekintete Kalmárról és eltévelyedett valahol a levegőben. — Emlékszem, — mondta. — Egy karácsonyfára ... egy fára... ami muzsikált! Mit bánom én Mit bánom én, hogy kell-e vagy nem kell az énekem, dalolva té-pem, szaggatom vonagló életem. Mit bánom én, hogy lesz-e víz, hol arcom megmosom, ha szépségbányák mélyein véresre mocskolom. Nem kell a Krisztus köntöse s a töviskoszorú ... Önmagát váltotta meg az Ember, s szomorú, mert bősz ál-messiás csapat, amelynek enni hord, rikácsol, mellét döngeti s „megbántva“ könnyet ont. Nem bánom én, hogy kell-e, vagy nem kell az énekem. Vörösre izzott érc vagyok, — s ez törvény — égetem a közelembe érkező, rámhulló álmokat. Eközben kiég a sálak, és ami megmarad, az lávaként továbbfolyik, zuhogva, dalba törve ... Mit bánom én, megmarad-e, vagy elhál mindörökre'. NAGY LAJOS ■ŕfe/ ?j€iáe Anyám Tüzes tarlókon nőtt virág, az ősz szirmodra vért ver. Kelyhedből két élet szakadt, de nem váltottad meg magad a csókos szenvedéssel. Anyám, tarlókon nőtt virág, mikor hull már a könnyed? Egyik fiad a férgeké másik dalolva száll elé — önként — a mennyköveknek. Keményen, bátran, könnytelen hadat üzensz a sorsnak. Szirmodra őszi rozsda ül, a szived mélyén, legbelül vert angyalok zokognák.
