Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - B. DÁVID TERÉZ: Az utolsó karácsony (Elbeszélés)
— Értem — mondta kis hallgatás után az öreg, és pipafüstbe burkolózott. — Nem igaz. Nem érti, — gondolta Kalmár — csak mondja. De én magam sem értem. Nem is lehet azt megérteni soha! Áll egy épület, emberek élnek benne, azután jön egy pillanat és minden megszűnik . .. bánat... öröm ... volt... nincs ...! — Tudja — kívánkozott aznap minden kifelé Kalmárból — különös egy karácsonyfa volt. Az álványon, amibe beillesztettük, ha megnyomtunk egy gombot, a fa forogni kezdett és muzsikált...! A háziúrék szakácsnője adta kölcsön. Én nem szerettem... Német dalt játszott... nem illett akkor ... — A németek közül sem volt mindegyik náci... — Ő is mondta. A feleségem... hogy a szeretet minden szívben egyforma. — Igaza volt. — Akkor nem! Akkor más igazság volt érvényben ... mert akkor lőtték Budapestet... Majdnem összekaptunk ezen Margitkával. De azután behozta a levest, káposzta levest... nem ehettem belőle, mert megszólalt a rádió ... menni kellett... Sokáig hallgattak. Emlékeztek. — Hát így, — mondta végül Kalmár — én elmentem, ők meg itt maradtak ... itt alul... Az öreg pöfékelt egy ideig, amíg megszólalt. — Hívő maga? — kérdezte. Kalmár ránézett. — Vallásban, istenben, karácsonyban hisz-e? — Az asszony ... Margitka ... bízott... — Na látja, és mégis elment! Maga pedig megmaradt... — Becsület az én hitvallásom ... meg a józanság . .. — Mindkettőnek maga látja hasznát! Egyébként, — folytatta az öreg — itt nem maradtak! — Lefelé mutatott. — Innét nem ástunk ki civilt. Negyven németet kapartunk össze. Egész híradós osztagot... Másutt keresse őket! A hatóság is jelen volt az ásásnál. .. Kalmár úgy bámult az öregre, mint egy varázslóra. 9. Mint akkor, tíz év előtt, Kalmár ezúttal is nyakába vette a hivatalokat. Sok emeletet megjárt ismét, sok jó tanácsot meghallgatott. Sok türelmetlen emberrel öszekapott. Forduljon az árvaszékhez — mondták. — Menjen a négyszázhatosba... A kerületi tanácshoz tartozik... Mit akar tulajdonképpen?... Nekem is meghalt gyerekem. Csak nem gondolja, hogy a magáé feltámadott!... Tizenhárom év múltán jut eszébe? Keserves volt mindezekre válaszolni. Egy szemüveges kartársnővel majdnem egymásnak mentek. — Kérdezgetnek... küldözgetnek, de zúgolódnak, ha nincs az országban rend! — ordította Kalmár. — Mi nem zúgolódunk! Mi nem vagyunk olyanok!
