Irodalmi Szemle, 1959
1959/4 - B. DÁVID TERÉZ: Az utolsó karácsony (Elbeszélés)
Egy öregasszony lépett elő a konyha sötétségéből. — Ahún a! — mutatott felfelé — már száritgatom is! Kifeszített kötélen tarka ruhadarabok csüngtek felettük, egész közel a piszkos, hulladozó mennyezethez. — Maga hallgasson, nyanya — taszította tovább az öregasszonyt a fiatal. — Meg ehetne is — folytatta Kalmár. — Hát kosztot nem kap? — Nem olyat, mint az anyjánál... — Nincsen annak anyja — kotnyeleskedett újra az öregasszony. Még mást is mondott volna, ha a másik tekintetével el nem némítja. — Barátom volt egy Ammer. Mellettem pusztult el a fronton. Gondoltam, az ő fia — kísérletezett újabb mesével Kalmár. — Nem Ammer az — mondta a fiatalasszony. — Tán nem is Tibor? — Bíz az is meglehet. Csak annyit tudunk róla, amit a beszédéből kihámoztunk, amikor elhoztuk. Kalmár olyképpen érezte magát, mint az úszó, aki a víz közepén veszi észre, hogy az ár sodra erősebb nála. — Helyes jószág volt — motyogott a fecsegő kis öregasszony. — Se apja, se anyja ... nem jó sor az gyereknek ... — Magukhoz hogyan került? — A tanács adta... — Atkozom is a pillanatot ezerszer, hogy elfogadtam, — tört elő a fiatalasszonyból az indulat. — Gondoltam, fizetnek érte... hát legyen! No attól felkophat az állam. Tudja maga, mennyit zabái az a fattyú? És ráadásul tavaly októberben abba az átkozott virblibe is belekeveredett. Hát felelek én érte? Kamasz már... nem hallgat rám! Mászkálhatok én éjjel nappal utána? Na lássa ...! Semmi közöm hozzá! — Gyerek még! Mit tudhat a világról — mondta újra az öregasszony. A másik nőszemély felvisított. — Elhallgat! Mit dugja mindenbe az orrát? — Melyik tanács adta maguknak? — Hát az ... a hatodik kerületi... — Sohasem lehet az embernek nyugta — villámlott az asszony szeme. A vénasszony kikísérte Kalmárt a kapuig. — Ne csodálkozzék — mentegette a fiatalt. — Ideges. Az ura ül. .. a nyilasokkal praktikáit. Tizenöt évet kapott. Tibor meg fejébe vette, hogy kihozza... akkor, októberben... mert neheztel az asszonyra. Hjaja! Az a baj, hogy kicsiny a lakás, és mikor jött az asszonyhoz a szeretője, a fiút is elküldték, menjen valahová, mondták neki. Néha éjfélig is csatangolt az esőben... máskor napokig nem láttuk. A fiatalasszony hangja süvített végig az udvaron. — Mit suskál ott? Már újra nem bírja tartani a száját? — No isten megáldja — nyújtotta száraz, görcsös kezét az öreg. — Megáldja — felelte Kalmár és kábult fejjel botorkált ki az utcára. 8. Üjra az épülő házhoz tartott, mintha ennek a különös históriának ott lenne eltemetve a magyarázata. Már szedegették az álványokat. A szó-
