Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - B. DÁVID TERÉZ: Az utolsó karácsony (Elbeszélés)

Elérkezett az ideje most...

Elgondolkodott. De kis idő múltán folytatta:

— Maga pedig ül és néz a föld felé. Micsoda ember maga? Ügy sincsenek azok odalent! — az égre mutatott — odafent vannak már...

— És a magáé? Akit kivégeztek? Az is odafent van, néném?

— Hát nem — mondta az anyóka, és mintha kissé kihúzta volna magát — az enyém itt maradt — a mellére ütött — bennem ...

A szembesítést követő éjszakán majd kivetette Kalmárt az ágy. Megelevenedett előtte minden, ami valaha volt. Mindenki feltámadt, aki meghalt. Az öregasszony is megjelent újra, aki a romokról idevezette őt ebbe a házba. Juliskához.

— Hát Juliskám — szólt, amikor beléptek — ezt a jóembert ott szedtem fel Budán. Lakás kéne neki, meg valami ennivaló.

Juliska végignézte a jövevényt, fazék mosdóvizet tett a tűzhelyre és sopánkodott.

— Hajaj! így van ez! Én is özvegy vagyok. Már két éve. Az enyém ottmaradt Voronyezsnél... A magáé?

Az öregasszony válaszolt helyette.

— Erről még lesz időtök beszélgetni, lányom. Agyat készíts hamar, tiszta holmit az uradéból, aztán fektesd le Kalmár urat a kamrába, ahol az apósod lakott. Ezután ő lakik ott. Legalább nem lesz egyedül. Meg te sem. Ha munkából hazaérkezik, ennivalóval várod.

— Hol dolgozik? — kérdezte Juliska.

— Majd szerzünk neki munkát. Danes behozza a hajógyárba Újpestre. Vagy máshová. Nem vagyunk válogatósak, ugye jóember?

Kalmár nem válaszolt. Álmosan bóbiskolt a széken és az öregasszony beszéde igen messziről ért már hozzá.

— Ott leltem a Margit körúton. Egy ház romjain ült és a fia szavát leste a föld alól. Utána kell majd nézni, mi lett velük. Az asszonnyal meg a kisgyerekkel... Ha ne adj isten a romok alatt feküdnének. — Az öregasszony a szundikáló emberre nézett s így fejezte be: — Jól összeillenétek. Te is egyedül, ő is egyedül... te is özvegy, ő is özvegy... gyászolhatnátok együtt! Ügy könnyebb ...

— De sietős anyámnak — mondta Juliska a férfi cipőjét oldozva.

— Nem jó asszonynak magányosan. Sok a kísértés... én tudom . ..

— Nem is sejtem, ki fia borja...

— A tied! Neked adta az isten...

— Kegyes hozzám — mondta gonoszkodva Juliska — három lelket is magához szólít, hogy engem boldogítson.

— Te ... te szentségtelen... — csóválta fejét az öregasszony. Kalmár nem hallott többet. Feje mellére bukott. Elaludt.

6.

így kerültek össze Juliskával, aki most békésen hortyog mellette a hitvesi ágyban. Megvoltak. S ha Juliska nem sorakozik a hórihorgassal krumpliért, tán holtukig jól meg is vannk. De a szőke suhanccal való találkozás lelke mélyéig felkavarta. Elszabadította képzelete szárnyait