Irodalmi Szemle, 1959

1959/4 - B. DÁVID TERÉZ: Az utolsó karácsony (Elbeszélés)

mészkodik. Mert a házat újra építik. Idegen itt már minden — gondolta és körülnézett.

A szomszéd ház is újonnan épült. A szembenlevő bérkaszárnya helyén, amely elvette ablakuk elől a reggeli napot, hatalmas park létesült. Csak baloldalt, az a sárga ház támaszkodott nehézkesen megrongált oszlopaira.

Hát így van. Ház helyére ház kerül, ember helyére ember áll. Ki hinné, hogy itt valamikor romhalmaz volt és a tétjén ott ült ő maga... szintúgy ... akár egy roncs ...

Eltűntek előle az állványok, eltűnt a park, eltűnt jobb oldaláról az új ház és mintha jobban összeroskadt volna baloldalán a másik, ő meg borostás állal szinte eszét vesztve a megváltásra várakozott a törmelékeken.

— Bocsánatot kérek — lépett egy düledező fal mögül elébe egy öregasszony, — kis hulladék fát szedegetek, ha meg tetszene engedni...

— Miattam anyó — emlékszik vissza Kalmár — miattam öreganyám felszedegedheti hulladéknak ezt az egész világot — és mereven nézett a lábainál heverő erkélyrácsra.

— Nem az őr tetszik leríni?

— Tetszik az atyaúristennek őrködni valami felett — mondta Kalmár és rongyos kabátja zsebéből hulladékdohányt, újságpapírt kotort elő.

— Mert hogy régen tetszik itt üldögélni.

— Hát igen. Ülök ... — felelte és sodorni kezdte a hulladékdohányt a papirosba.

— Mire tetszik várni!

A rongyokba burkolt, beesett arcú ember szemesarkából az asszonyra nézett és végignyálazta az újságpapírt.

— A feltámadásra! A feltámadásra... anyám! Arra várok, meg hogy innen a romok alól felsír majd egyszer egy kisgyerek és akkor a tíz körmömmel kaparom le róla ezt a három emeletet.

Az öregasszony keresztet vetett.

— Isten irgalmazzon szegény lelkének.

— Meg arra is várok — folytatta Kalmár — hogy megnyílik magától ez a hatalmas sírdomb, és gyerekkel a karján felemelkedik a romok alól egy fiatalasszony...

— Beleőrül maga ebbe, hallja! — motyogta az öreg és fázósan összehúzta mellén a babátját.

Aztán Kalmár vállára tette a kezét.

— Vissza kell menni az életbe! Dolgozni kell!

— Mi a foglalkozása?

— Ács vagyok.

— Ö is az volt. A mi urunk Jézuskrisztus ...

Kalmár durván felkiáltott.

— Nem vagyok Krisztus! Semmi közöm hozzá! És ehhez az egészhez ... ehhez a...

Az öregasszony könnyeit törülgette.

— Olyan ez az ország, mint egy hatalmas gyászház. Ott... látja . .. abban az épületben, amelyik ott állott valamikor... ott végezték ki egyetlen fiamat. De azért élni kell! És emlékezni! És ... fizetni!