Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - FIGYELŐ - DOBOS LÁSZLÓ: Új riportkönyv

ban a riportírás ezt a küldetést? Távolról sem. Nálunk a riport amolyan kölönc, kezdők és „be nem futottak“ (nagyon kevés kivétellel) irodalmi perifériája, amolyan óvatos vízszélen lubickolás.

Forgatjuk, lapozgatjuk sajtótermékeinket: a riport, a riportszerűség szinte mindennap közkézen forgó szavak és fogalmak. De irodalmi gondolkodásunkban csak átlapozott oldalakat jelentenek. (Tisztelet a kivételnek.) Miről tanúskodik ez ? Irodalmunk nehézkes lomposságáról. Figyeljük csak meg, hogy íróink közül hányan nyúltak és nyúlnak a riport műfajához, ha csak nem a foglalkozásuk kényszeríti rá őket. Persze nevetséges lenne azt követelni íróinktól, hogy egyik napról a másikra csapjanak fel riportíróknak. Nem erről van szó, hanem a mindennapok eseményeivel, a folyó élet, a naptári napokkal szemben tanúsított magatartásunkról. így okoskodunk: ahhoz, hogy egy témát megírhassunk, bizonyos időbeli távolságra van szükség a téma és a megírás között. Ez nagyjából igaz. De próbáljuk csak hirtelen összeszámolni azokat az epikai vagy drámai alkotásokat, amelyek mai életünkről szólnak. Az összegezés eredménye egyáltalán nem hízelgő. Irodalmunk faluképe például bántó lemaradásról beszél. Szembetűnően nagy a távolság a folyó élet és az irodalomban formált élet képe között. Hogyan segítsünk ezen? Talán idő- és hézagpótló regények írására bírjuk rá íróinkat ? Vagy a maiság fogalmát csupán a naptári időmérés alapján magyarázzuk? Nem! Szerintem mindkét elgondolás hamis eredményeket szülne. A megoldás: komolyan kell foglalkoznunk a félig publicisztikai, félig irodalmi műfajokkal. Egyáltalán sokkal nagyobb figyelmet kell szentelnünk az élet napi jelenségeire azonnal reagáló, publicisztikai-irodalmi műfajoknak. Mindenképpen fokoznunk kell irodalmunk tett- rekészségét és az élet mindennapjaira reagáló szolgálatkészségét. Nálunk valahogy (sokszor persze érthető okoknál fogva) sokáig tart az érlelődés folyamata. Nagy formátumokban, túlságosan felnőttes komolykodással gondolkodunk. Ügy teszünk, mint aki kinőtt az élet mindennapjaiból. És az eredmény? Lemaradunk a fejlődés élvonalából. Egy kissé túlfeszített példa: Mács Józsefnek, az Irodalmi Szemle e számában megjelent Bicikli c. karcolata. Szerintem ebben az írásban több az ösz- tönösség, mint a falu jelenlegi helyzetének tudatos látása. Mács József agronó- musa ugyanis még csak biciklizni tanul, de a tények és adatok halmazával bizonyíthatnám, hogy a szövetkezeti agronómusok túlnyomó többsége már a motorbiciklit is kinőtte. Más és ehhez hasonló prózai vagy lírai írások olvasása közben az embernek az a benyomása, hogy a faluról szakadt íróink és költőink az öt vagy tíz évvel ezelőtti falu képét hordják magukban. Olyan irodalmi biciklizés ez: megyünk, haladunk, tapossuk a pedált, hogy csak úgy gyöngyözik bele a homlokunk, de az agronómusok motoros biciklijeivel nem vagyunk képesek lépést tartani. Modernek akarunk lenni, modernségről vitatkozunk, de a folyó életnek sokszor csak az úti porát szagoljuk.

* * *

Valahányszor új irodalmi alkotást veszek a kezembe, hogy véleményt írjak róla, mindig felvetődik bennem a kérdés: mihez hasonlítsam, mihez mérjem az illető művet? Nem kritikai nyavalygás ez, hanem irodalmunk elmúlt tíz esztendejének alapkérdése: milyen legyen a megjelent művek értékmérésének a kritériuma. Vajon a nemzeti irodalmak hasonló témájú alkotásaihoz mérjük-e műveinket, vagy irodalmunk viszonyait, illetve eddig megjelent műveit tegyük az értékmérés alapjául? Az első kritérium feltétlenül maximális követelményeket eredményez, mert nem veszi figyelembe irodalmunk fejlődési problémáit. A másik: mérjük műveinket önmagunk helyzetével, véleményem szerint minimális értékmérési szempontot jelent. Ilyen és ehhez hasonló kritikusi kételyek végére egy józanító szükséglet tesz pontot: mérjük műveinket az élettel. Az élettel való szembesítés, összehasonlítás legyen a legigazabb és legcsalhatatlanabb mérce. Ez a mód értékel, mér s egyben a fejlődés lehetőségeire, művészi szükségeire és igényeire is figyelmeztet. Az értékmérés mikéntjét különösen szükséges hangsúlyoznunk akkor, amikor az élet jelenségeit és tényeit közvetlenül ábrázoló riportírásokról van szó.

* * *

Mács József „Pipafüstben“ című kötete második riportkönyvünk. Az első, Szabó Béla írása: „A mocsár és láp helyén“ még 1955-ben jelent meg, de értékelését kritikánk még ma is „tartozik“ rovatában tartja számon. Mács József kötetének címadása telibetalált. Kifejező, magában foglalja Mács epikájának, írásmódjának parttalan nyugodtságát is. Mács József kötete a korszakélmény rögzítésére törekszik. A kötet írásainak alapkérdése: a tegnap és ma összeütközése, a múlt jelenné alakulása. Ezzel a korszakos élménnyel függ össze a riportírás alapkérdése is, a „mit“ és „hogyan“. A riport