Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - FIGYELŐ - TURCZEL LAJOS: Tehetséges költő vegyesértékü teljesítménye

dox-hatásra való törekvés. (Még akkor is, Hopp, Örvény, Bölcs Marci, Ilyen csárdást, Nemeskér stb, stb.).

2. a túlhajtott szimbolizmus és az eről- tetettségig vitt gondolati zsúfoltság és kép- haimozás, amely egypár költemény értelmét, mondanivalóját teljesen elködösíti (Ha hízelegsz, Barlanggá vált az alagút, Borbélynál, Kincset ha kiásnak, stb.). Ezeken a verseken fennakadva valószínűleg sok olvasó felveti majd azt a kérdést, hogy a „Perc rigójá“-nak első strófáját Monosz- lóy önmagára vonatkoztatva írta-e?

A perc rigója elfütyülte kottázhatatlan énekét

s szanszkrit szavak szótára nélkül még előbb, mint hogy értenéd, rád fittyet hányt és tovatűnt.

3. a hivalkodóan naturalisztikus erotizmus, melynek — a már idézett Ha hízelegsz és Barlanggá vált az alagút című verseken kívül — elsősorban a Szépséged borzalmairól című költemény a hordozója. Az ilyen versre valamikor Baudelaire korában felhördülő megbotránkozás volt a válasz; ma egyszerűen öncélú Ízléstelenségnek érezzük. A kiabáló Baudelaire-hatáson kívül benne van ebben a versben a par- nasszisták hideg és érzéstelen művészi ki- számítottsága is. Mennyire mások, mennyire emberiebbek ennél Szabó Lőrincnek még az úgynevezett szereilmi-fúziológiai költeményei is.

Az itt felsorolt túlzásokkal és különcködésekkel sokszor karöltve és összefonódva jelentkeznek a súlyosabb beszámítás aiá eső eszmei fogyatékosságok is: a szerelmi öncélúság és a pesszimizmussal elegyített kiábrándultság és hlazírtság.

A szerelemhez a „Csak egyszer élünk“ szerzője általában öncélúan viszonyul. Ezt nemcsak az epikureista jelszóként hangzó köteteim és a már idézett naturalisztiku- san erotikus versek bizonyítják, hanem a szolidabb szerelmi költemények is. (Hát nem érted? Szliács fürdő.) Sehol sem találkozunk a szerelem felszabadító és teljes emberré tevő nagy misztériumának a megérzésével, sem a szerelem igazi céljának: az emberi élet folytonosságát biztosító küldetésének a kifejezésével. Még a kötet igazán szép és átélt szerelmes verseiben is öncélúnak, önzőnek érezzük a bimbózó szerelmi vágyat (Még nem ismerem) vagy a kedves elvesztésén (elvesz- hetőségén!) érzett fájdalmat. (Hiányzol, Minden éjjel).

A blazírtság és kiábrándultság azokat a verseket itatja át, amelyekben költőnk életfilozófiája, életszmlélete jut kifejezésre (Együgyü tűnődés, Szorozhatod, eloszthatod, Örvény, Vonaton, Keveset éltél, szegény János stb.). Ezekben a versekben Monosz- lóy a maga módján — sokszor csak játékosan, groteszk fintorokat, grimaszokat vágva — felveti az embri élet és küzdés értelmének s az ember világhoz való viszonyulásának a kérdéseit — de a feleleteivel nem tud megnyugtatni és kielégíteni bennüket. A feleletei a legjobb esetben az élet és sors vak elrendeltségébe, a világ és az ember megváltozhatatlanságába való sztoikus belenyugvást sugározzák:

Napok jönnek napok mennek, tanuld ezt az egyszeregyet.

Oszthatod is, szorozhatod mából lesznek a tegnapok.

Holnap hátán hal a jövő ez a perc is csak szemfödő

(Szorozhatod, eloszthatod.)

Ma, holnap a perc éppúgy suhan, éppoly vakon, akár a múltban.

Csak kedve nő a tettnek, s a múltat mába hajtja, s mire az ész utána jár, a tűnt időknek partja évet, napot temet, s mit akkor vágy és csók lepett, az Idő, ez a hízó óriás unottan, durván ránk mered.

(Keveset éltél, szegény János.)

Itt ismét meg kell jegyeznünk, hogy az említett eszmei fogyatékosságok nagyobbrészt a feltehetően régebbi versekben találhatók. Kár, hogy ezeknek a régi verseknek — egypár kivételtől eltekintve — nincs a keletkezési ideje feltüntetve. Erre szükség lenne, mert a kötet ciklus-beosztása nem kronologikus, s a régi és új verseket keverten adja. Nem valami szerencsés megoldás ez olyan versgyűjteménynél, amely — első kötet volta ellenére — közel két évtized költői termését öleli át. Több szempontból is előnyösebb