Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - FIGYELŐ - FÁBRY ZOLTÁN: Res poetica II

rezignációt eredményez de a végén a józanltó, szikrázó éjszakában a költő kö- nyörgőn és ellágyultan, rigmus-egyszerűséggel és ébredő, ébresztő sikollyal idézi a béke hitét:

,,s az űrben millió kis csillag didereg, békességre vágyón könyörgik a hitet.

Űj év! Vidám legyen sorsotok, hófehér,

Jó bort, •kövér búzát, telt-farú szeretőt, nagytőgyű tehenet, csillagot tejelőt, örökké dús-derűs kedvet mindenkinek, békét, világ s hitet, hitet, hitet, hitet.

A fiatal szlovákiai magyar költő szűk adottsága micsoda világnézéssé tágul itt! A világtudat láza világkatasztrófát vetít, melyre józanon nem mer rámeredni. És ez a baj. A részeg révület az ellenkező végletbe csap át, és árva kijózanodott - ságában hitetlenül is hitet: békét próbál köszönteni. De a köszöntésből sikoly lesz: békehitetlenség: adjatok hitet emberek! A szerepek felcserélődtek: a költő az, aki segítségért, bizonyosságért könyörög. Csoda, ha a rettenet felmutatása, az idillikus kívánság, majd az elvetélő hit összekötő lényege hiányzik, a költő szava és tette, azon muszáj-képessége,' mely a fentebb Goethe által fogalmazott összefüggéseket az emberiség anyanyelv-csodájával úgy tudja feltárni, hogy azok intőn és sugallón megmutassák a veszélyt: az okot, a háttéri imperialista mozgató erőket és tudatosítsák az ellenállást, hogy így realizálódhassan a kívánság — a béke! E versből és magatartásból kimaradt a logikum: a felmutatás, a felhívás és a kiállás. Hiányzik a költő kataszrófa-mulasztó személyes hozzájárulása, protestáló vétója: az őr állj-kiáltása, s csak az én testemen át mozdulata.

Az atombombával szemben nincs kitérés: előle nem szabad sem oldalra-, sem előre-, sem visszamenekülni. Az életről van szó: az emberről. És költőnek a veszélypontokon ezt kell tudatosítani. Pontosan úgy, akként és azért, ahogy és amiért Ady világháborús századunkban a költőt felválthatatlan posztjára állította:

„Őrzök: vigyázzatok a strázsán,

Az Élet él és élni akar,

Nem azért adott annyi szépet,

Hogy átvádoljanak most rajta Véres s ostoba jeneségek“.

12.

A költészet: őrszerep. Amit véd, amit óv, amiért kiáll és kiált: az ember. A költészet a mindenki által érthető parola: az emberiség anyanyelve. A legexponáltabb írókongresszuson, az antifasiszta írók 1936-os madridi összejövetelén mondotta Erich Weinert: „Mi a költő hivatása és hivatottsága ? Az igazat és a jogot hirdetni. Errő a költőnél Senkisem hivatottabb. Ki hozta lelkesedésbe, izzásba az embereket már a régi időkben is? Sohasem az elzápult, igazságtalan állapotok mellébeszélői, de igenis mindig az igazságtalanságok felmutatója és a bajok