Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - FIGYELŐ - FÁBRY ZOLTÁN: Res poetica II

költőiebbek! A költő: „az igazra tanú“: Radnóti Miklós itt és így is igazolódik. Fecsó falusi krónikája többet ad és mond és hitelesebben dokumentálja a változást, mint száz jelszó-teli, de közhelyes vers: ezen nem lehet vitatkozni!

Amit fiatal költőinknél hiányolni kell és lehet, az „napjaink kategorikus imperatívuszának“, a békeharcnak elhanyagolása. Amiről ma félőn és féltőn, felgyúltan és kiáltón kell szólni, az a háború veszélye; amit erősíteni kell, sugallni és emberségünk céljává avatni, az a béketudatosítás. És ennek az antológiában alig van nyoma. Holott fiatalokról van szó, vagy talán éppen azért? Az ifjúságról van szó, és ki a háború hordozója és áldozata? Miért tehát ez a hallgatás, ez a szemhunyás? A fiatalságnak nincs háborús élménye, (vagy csak gyerekkori futó és elmosódott emléke), nincs háborús tudata és így nem is lehet reális, kézzelfogható béketudata. A reagálás minimuma tehát érthető. A néhány évvel idősebbek már nyitottabb szemmel látták a háborús jelenségeket, vannak is élményeik, és mégis alig élnek velük. Ozsvald Árpád első verskötetéről szólva, „élményvállalást“ követeltem: „Költők, jól emlékezzetek és jól emlékeztessetek! Még mindig a háború és a béke perét éljük és éltetjük!“ Ozsvald egyik új versének címe: „A békéért dalolni sose elég“. És ez a vers a költőt idézi és tudatosítja: „Nem kophat meg a szó ezüst zománca, ha megtalálja mesterét, a költőt“. A költőről van tehát szó, legsajátosabb mai funkciójáról, az emberhez méltó gond kimondásáról. Megint a lírai névadáshoz értünk, melynek genézisét Goethe egyszer így határozta meg: „Mihelyst mélyebb összefüggésekről van szó. azonnal előáll egy más nyelv: a poetikus“. A költő — Berzsenyi „világképző lelke“ — világösszefüggések névadója. A költészet világnyitottság, és végső fokon: világszolidaritás. Reagálhat-e ez a világképző lélek világcsukottan, világsüketen’egy világpusztító katasztrófa arcátlan előkészületeire? Az atombombáról van szó. És e világkatasztrófa legpredesztináltabb vétója csak a költő lehet: a világképző lélek, a világteremtő szó, az emberiség anyanyeWe!

Az angol és a nyugatnémet diákok atombomba-ellenes demonstrációi bizonyítják, hogyha az atombombának nincs is még élménye, de van már — tudata: Hirosimája és így példája, dermesztő hatása. Egyszerűen arról van szó: akarok-e, tudok-e mukkanás nélkül belenyugodni abba, hogy váratlanul, egyik pillanatról a másikra hulla legyek, gyorsan bomló semmi?! És nemcsak én, de velem együtt egyszerre milliók! Az antológia fiataljai között egyedül Cselényi az, aki a pusztulás vízióját idézve, nevén nevezi a gyermeket:

„Készül az ördögök irtózatos kora:

Vérben fog úszni majd, fuldokol ez a föld, elkopik mind a szín, sárga lesz, ami zöld, aszott lesz mind, ami duzzadó, ép ma még, pokol lesz, kín a test, pokol lesz, kin az ég

Mi lesz, ha az atom felrobban? ... s villámként sújt le rád tüzes megdöbbenés,

... megfárad majd a szív, az örök üldözött elzsibbad, — így bizony. Igyunk rá cimbora“.

A vers címe: „Bordal“. A költő teli kupával köszönti rettenetvízióját, — másképp elbírhatatlan, kibírhatatlan. Borba kell fullasztani, de hiába: minden más keserűség összegyűl, az ember már azt hiszi, hogy az atombomba öngyilkos