Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - FIGYELŐ - FÁBRY ZOLTÁN: Res poetica II

Azok körülállnak, körülszomorkodnak — közéjük illenék szomorú pásztornak.“ (Ilyen szerelmi líra után szinte rosszul esik: „s nem kínlódnék tört eunuchként tört indulatommal“). Őszi hasonlatát is ide kell iktatni: „Nagy, ért keserveket görgetnek a szelek a távoli hegyekből, hová az üldözött nyár lőtt vadként szökött s nagyot sóhajtva eldőlt. S vele dőlt a világ kedve, a kerti fák színe, a gyűlt virágok lángja, legelgető juhnyájak, zöld mező s a nótázó kaszások“. Az őszi álarchullás a színeváltozott magyart asszociálja, „ki mint a táj színét, átrendezte hitét“. Csak a világtudatos magyar kérheti így számon a nyelvhűséget. Csak a költő, az emberi anyanyelv értője és vállalója, az édes anyanyelv hitehagyóit. Röghűség, anyaöl-tudat, gyerek- és tájhűség mind megtalálható e világgá ment fiúban: „mindig színem kiáltsam“. A falu temploma, Csárdapuszta, Csordakút, Kenderszer, Péterfala: verscímek és élet-állomások. Ajnácskő, a középkori vár és faluja, ahol valamikor édesanyja lánykodott: magabiztos emlék, melyet egy magabiztos férfi világútján bármikor az ellágyulás csábító veszélye nélkül vehet elő:

„Ajnácskő! — Forgatom, nézegetem, mintha itt helyhézkedne kezemen,

Kísértést is érzek, zsebre rakom az egészet s akkor veszem elő anyám leánykorát, mikor akarom“.

Ajnácskő: óriások játékszere lett, költő élménye, formája és tette, Gulliver óriás-lépte és szava — világjáró cipőkkel, de valóságlátással. A vándorlás közben a pozsonyi vár „hányja-veti magát. .. löki négy ujját magasba, mint egy duhaj betyár“. Aki így lát, az messzire lát: világot lát és mer, és ha világképet tud formálni mesemód, akkor az a belső önbiztosság — a világnézés, a világbírás — záloga. „Látom hangyabolyi műveidet világ!“: fölényeskedett méhesében Berzsenyi.

Egy nyugatnémet lírai antológia utószavában ezt olvasni: „Az egész világról már nincs véleménye a költőnek . . . arra sem hajlandó, hogy felelősséget érezzen a világgal szemben, nem igényli többé az emberiség szószólójának szerepét, mint azt még a Duinói-elégiák szerzője (Rilke) megtette.“ Ahol nincs világmondanivaló, ahol az emberiség anyanyelve nem lehet az egész világhoz szóló üzenet közvetítője, ott a világtudat — a költészet alfája és ómegája — kilúgozódott. Amit a nagy nyugati kultúrák egyre jobban elvetélnek, azt itt nálunk íme egy perje-nép fia vállalhatja! Zsebében Ajnácskővel, mint egy fiatal parittyás Dávid áll szemben a Góliáttá tántorgó világgal. Tőzsér az anyameleg varázslattal és a szülőföld-hűséggel tudja, látja és bírja a világot. Az adottság hűsége itt nem ernyesztő, visszahúzó erő, de az a csodakellék, melyet a világgá ment fiú mint a mesehős, helyzettisztázón bármikor elővehet, hogy Góliátokon győzhessen és így erősítő példázat lehessen — másoknak. Az otthoniaknak és a világnak. Az otthoniaknak: világtudat, a világnak: alaphűség.

Tőzsér zsebében ott a csodakő, melynek hatását, funkcióját csak a világtudat válthatja ki: az egybetartozás, az együvétartozás. Otthon a kőnek nincs varázsa, el kell menni, el kell vinni, hogy csodát tehessen! Oldhatatlan, olthatatlan kettősség: minden igaz költészete lényege, feszültsége, szépsége és — realitása:

„Anyánk képén a világ a ráma“.