Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - FIGYELŐ - FÁBRY ZOLTÁN: Res poetica II

Induló fiatal költők megítélésének legfőbb kritériuma: líraiasságuk léte, ténye, hogyanja. A lírai hőfok erejétől és intenzitásától függ jövőjük: ez menti meg őket az ellaposodástól és modorosságtól. Cselényi líraiassága kétségtelen, tagadhatatlan, de mondanivalójának még nincs egység-gerince. Számadása lázaskomoly őszinte önnézés, a részek azonban széthúznak: a kompozíció nem áll össze szervesen, még mankókat kölcsönöz: egy Benjámin-strófa adja a mottót és a variációt, a végkicsengést Illyés segíti. A tisztázottságot, az egyéni névadást a későbbi, az önálló Cselényi fogja kimondani. Várjuk nagyon!

10.

Ha Cselényi után Tőzsér Árpád verseibe lapozunk, akkor ezek első pillanatra szürkébben, hangejtettebben, melódiaszegényebben hatnak, de ez akusztikai csalódás, még ha itt-ott prózába feledkező sorokra és strófákra is bukkanunk. Cselényit sokszor a szavak sodra viszi, az ifjúság csuhajos lendülete (de soha a semmi-játékba és sohse öncélúan!), Tőzsér verse szóban, hangban, lendületben fukarabb, puritánabb. Száj, mely nehezebben nyílik, de a szó, mely itt kibuggyan, gyökösebb, sűrítettebb, expresszionáltabb, mélyebbről jön és nehezebben oldódik: „oktat a világ fájdalomra már engem is: riaszt... S leszek már én is maga-kínú keserű mord-legény (Cselényi: „fel a fejjel mord komám“), Hull rólam eszme, felelősség, hetyke dac, bűn s erény. Nem marad belőlem már csak tépett ideghalom. Csúcsaimon vilamos szikra pattog: a fájdalom“. Ez a fájdalom-rekedtség adekvációja. Veszélyes start: holtpont, csábító líra, de Tőzsért a kíméletlen önkeménység megvédi az ellágyulástól, és így az elmerüléstől. A következő vers, mely alcímében is kimondottan utószó az előbbihez, már így beszél:

„Szaporodik a múltam, s a jövőm, mint vasék előtt a kő: kettéreped.

Dobom magam élet, beléd, hogy fröccsenj

Szakítom iilepem a csend öléből világgá taszító menés dühvei.

Hazai táj: Feled, Serke — lehullasz rólam, mint kivont kardról a hüvely."

A világgá-tágulás pattanó dinamikája — a leülepedettség ellenszere — a képelevenséget szinte belénk marja. A gesztus-mondatok plasztikus hűsege a férfimozdulat világlendületét realizálja. Amit Tőzsér kimond, az ki van mondva. Két lábon áll mondanivalója talaján. Rögös, kemény, megbízható, nyakas. De ha ez a konokság ugrik, akkor messze jut. Tőzsér a rövid, pattogó sorok és gesztusok embere: nem gabalyodik hosszú mondatokba, röviden, gyorsan tisztáz és a pont koppan és csattan: „Indultam, mint más: virág-embernek, tövis lettem, mert fagyok neveltek. Szúrok, ha szúrnak, rúgok ha rúgnak, nem hajlok se új, se régi úrnak“. A mozdulatok hitele megragadó. És ez a világgá taszító menésdüh, ez a kemény markolás, simogatón hogy el tud lágyulni föld-, rög- és otthonhűségre! — így példázva azt a kettősséget, azt a pólusfeszültséget, mely a költőt költővé teszi.

A néphang, a népdal kimeríthetetlen forrását ízleljük a sorokban: „Magamra maradtam, jaj nagyon magamra, nincs velem csak az ég miijó csillagbarma.