Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - FIGYELŐ - FÁBRY ZOLTÁN: Res poetica II

rímmel, ha másképp nem lehet, hasonlatokkal szedni markot, rügyfakasztó ritmusokkal kényszeríteni a halálra

— irtani a dudvát, a gazt — magot dallal csalni kalászba.

Mert ember vagy! — s ez nem elég — Magyar vagy. El nem menekülhetsz, átkokat, amit ezer év oltott, szavakkal el nem űzhetsz!

Ha mást nem tudsz, hát rímeid kényszerítsd érte perbeszállni“.

Ami itt, e küldetés-felismerésben feltűnik, az a sorrend-eltolódás. Cselényi embernek tudja magát — és ez nem elég, mert többnek, magyarnak tudja magát, holott a helyes sorrend: magyar vagyok, s mi több: ember! Az ember a nagyobb, a befogadóbb fogalom, az ember a rangsor elseje — „Csak az volt és lehetett a szemünkben magyar, ami emberséges volt és nem megfordítva“: szögeztük le valón és vállaltan 1939-ben, a Korunk-ban, a Jaross-féle „Felvidéki szellem“ címére adresszálva. Magyarország német megszállása után, a magyar ellenállókat összefogó „Magyar Front“ egyik kiáltványában ez áll: „Most kell megmutatni mindnyájunknak, hogy emberek és magyarok vagyunk“. Győry Dezső, a költő, a fasizmussal szemben kiáltja a magyarok felé: „ember-magyar tanod ne hagyd“. Ha most Cselényi, a fiataí költő magyarságát ugratja előbbre, akkor ennek valami oka van.

Tolvaj Bertalan antológia-beszámolójában azt olvassuk: „A kötet verseinek többségére valami borongós, mélabús, társadalmilag és politikailag semmivel sem indokolható csüggeteg hagulat jellemző. Az olvasó szinte felkiált: „Mi van ezekkel a fiatalokkal? Csaknem mindegyiket a bú emészti“. Tolvaj megállapítása így elégtelen, mert a valaminek nevet kell adni, a tünet okát is meg kell keresni és nem ráhúzni az egészre a „búsmagyarícodás“ sémáját, amikor ilyenről itt nem is lehet beszélni. Tény: e versekbe beszorult valami az aggodalom és szorongás légköréből, mely Tőzsérnél már dacos szolidaritássá keményedett: „De torkig álljak bár a világban: kis füvek mérgét felkiabáljam. Legyen fülem, ha bánat-tó ümget, úrra font kantárt csak úron tűrjek“. Van egy bizonyos gátlás, mely a szlovákiai magyar költőt nem engedi, hogy olyan elfeledkezetten, beteljesülten énekeljen mint társai. És e gátlás, szorongás oka egy speciális és egy megfejtésre váró szociológiai jelenség: a magyar lélek- és nyelvállomány indokolatlan morzsolódása. A költőnek e tényre fel kell figyelnie: a nyelvszűkülés az ő hatását és visszhangját csökkenti elsősorban. E zavaró, gátló tünet okozhatja, hogy ifjú költőink még nem éneklik teljes tudatossággal, Gyurcsó módján az előlegezett beteljesülést: „s már olyan mindegy, ki milyen nemzetség

— íme a Szerszámok Urai vagyunk!“

Cselényi még nem tud zavart oldani. Küldetéstudata megtorpan: „Hogy nincs erőd hozzá? Itt van, nézd, apád ráncos Krisztus-arca, kit nem tudott földre bírni pokol tüdő-sorvasztó malma... ő itt akart élni köztünk... s elindult újra-kikelt hittel, mert élni akart, mert volt hita. Neked nincs? Apádra tekints fel!“ Vissza? Vissza, de előre is. A költő önoldalba-bökötten eszmél: „fel a fejjel hát mord komám“ és „rügyek közt kinyílt hittel“, szocialista tudattal indul újra és végleg „világot hódítani rímeivel“:

„Mert ha a rész tökéletlen is — téged idézlek költő Illyés, ha az egy bukik is, de a tömeg, az egész, ömlő nagy folyammá izmosodik s fénnyel árasztja a világot.

Ezért tán nem kár versekért odaadni az ifjúságot?"