Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - FIGYELŐ - FÁBRY ZOLTÁN: Res poetica II

világgá rohannia, hogy vissza ne térhessen, hogy az adottsági realitást megtagadja vagy elfeledje. A legvilágibb versben is magyarnak kell maradnia és a legmagyarabb versnek is a világhoz kell tudni szólnia, mert magyarságát csak világ próbálkozón erősítheti emberséggé. Az adottsági realitás kivédhetetlenül felidézi a mérték-realitást: „A mindenséggel mérd magad“. Nem lehet véletlen, hogy Cselényi két legmagyarabb verse — a „Keselylábú csikókorom“ és a „Pásztorének“ — a legvilágtágítottabb. A világvágy, a világvalóság, a világhoz-tartozás érzete dolgozik itt, a költő, mint mesehős, világot megy próbálni és így persze, hogy elér a csilagokig, de tudja azt is, hogy honnan jön, mily adottságból és így tudja, hogy földet érve, élete, szerelme, műve mivé érik:

„S amiképpen a fürjek dalolnak a fű között, lenne a dalomnak mindig olyan kedve, s ha szövődnek pitymallat-fényei dús jövönknek

— pacsirtaként röppenve magasba — lenne acélsíp-torkú kakasa

Ne féltsük a fiatal költőt: a mustnak forrni kell: „voltam már minden, kőtörő néha vagy ágyon dőzsölő, szoknyabolond vagy bús diák, kinek szűk volt a nagyvilág, ám nem volt sehogy jó, a kék távolság csalt engem, az ég, a határjanincs végtelen mindenség játszott énvelem“, és lám: „elég volt egy éj érlelés, és lettem dalra, tettre kész; s mint akit ért a szerelem, megváltozott a szerepem: — próbaszüret — a must kiforr, itt vagy, megjöttél férfikor“. És Cselényi, kissé mohón, kissé korán, már „Számadást“ tart. Háromszor kérdez. Az első kérdés a provincializmust találja: ennek kényelmét, leülepedettségét, köldöknézését és gyávaságig érő nyakbahúzottságát: „elszürkült csőrű kismadár, ki csak mereng lapuló ágon, s nem mer röpülni, ha az ég sólyomszárnyakkal csalogatja, mert riasztja a végtelen s ha zeng a nap, nem is néz arra, csak a maga pelyhes berkében szemerkélgeti a jövendőt, fújja egyhangú énekét... s a zsarnoknak nem áll elébe. Ilyen vagy-e — kérdezgetem én is bizony sokszor magamtól, próbálok egyezni vele, ha lelkiismeretszavam szól“. A provincializmus legrosszabb megnyilatkozásában a szervilizmus szinonimájává torzul: hatalomnak, konjunktúrának, zsarnoknak tapsol, gondoljunk a fasizmus és provincializmus egyazonosságára!

A második kérdés a költő kétely-szava: „zord dalaidnak van-e célja? A nép izzad, keze alatt rothadttá nyűtt áz eke-szarva, mit bánja az a versedet“. Ez a kérdés Illyés Gyula tegnapi aggályát ismétli: „Mi értelme dalodnak, ha a fül, melynek be kellene fogadnia, az éhség vérapadásától dobog?“ De amit Illyés annak idején Horthy-Magyarországon teljes joggal kérdezhetett, az csak nem érvényes a mára?! A helyzet kissé megváltozott: aki ma az eke fejét fogja, annak van betevő falatja, és keze már könyvben is lapoz és talán épp ez antológiában ... A kérdés itt túllőtt a célon és zavart eredményez. Rezignációs fel- gyúltság kacérkodik a meneküléssel: „Minek énekelsz hát, tán csak, hogy egetverő szomjad oltsd?“

És most jön a megtorpantó harmadik kérdés, mely már felelni próbál:

... El lehet-e még menekülnöm?

Nem lehet. Ember vagyok, küzdenem kell — végig a harcot,