Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - FIGYELŐ - FÁBRY ZOLTÁN: Res poetica II

izmait próbálja, melyek „mint .a fonál acélosak, cserfahámból valók, szikkadt berki nádból“. így útrakészen kérdezi: „Ki mer velem szembenézni? Ki tud engem megidézni, engem lázálmokat látót, göröngyös utakat járót?“ És hip-hop elindul: „Vágtatok vad csillaglovon, az egeket is meglopom.“ Ha a költő így beszél, ezzel vajon megcsalta-e a realitást, az adottságot és az ebből fakadó elkötelezettséget? Az adottság legnagyobb veszedelme, megkötője az önmaga körének túl nem lépése, a szükség erénnyé nagyítása. Provincializmus nem ismer merészséget, kíváncsiságot, világpróbát. (Ha megteszi, akkor vak fanatizmus hajtja: a vak világtalant vezet és az ámokfutás elmaradhatatlan. A hitlerizmus: iskolapélda!) Költő viszont nem tűrhet szűkítést. Minden igaz vers valahogy világgá próbálkozik:

„Felhők kacagnak az égen, e földdel én be nem érem, veszek a hátamra kopott tarisznyát, kezembe botot, és neki a nagyvilágnak! a csontjaim szikrát hánynak!“

Ne rontsuk a gesztust, az iramot és lendületet homlokráncolón. így van ez jól. így igaz és fiataloknak így kell: zutty neki! Aki ma visszalapoz Becher első verseire, az kaotikus mindenrohanásba sodródik. Egyik kritikusa „a szavak kőzuhatagáról“ beszélt. A költőt Istentől a hóemberig minden megrázza: „romlás és diadal“ az éneke. Egyszer erdőnek tudja magát, aztán hulló angyalnak, túbákat fúj és dobokat perget. A „legsötétebb csábításból. .. . korhadt csontvázak pincéjéből“, ahol „örvényt azürcsölhet,“ a kedves neve és arca oázisba rántja, pálmák közé. A rettenetre itt idill rímelget és a csuhajra sikoly felel. Ez a költészet: vágtában oldódó görcsfeszültség, lázongó önkínzás, menekülés, mozgás, kielégületlenség, míg jóval az első világháború előtt írt egyik versében ilyen sorra bukkanunk: „vad trombita-mennydörgésre fülelünk: csak jönne, jönne már egy nagy világháború!“ Amikor aztán a Becherek ifjúsága tényleg világháborúba fordult: szavaik, sejtéseik, eltorzult vágyaik szemtépően váltak valóra; a kaotikus lázongás visszafordulón hitelesedett, és Becher „örök zendülése“ most már célt és értelmet kapott: a forradalmi változás sugallását és a változtatás tudatosítását.

Az ifjú költő repüljön, énekeljen, imádkozzon, ha kell káromkodjon, de ne álljon, ne rostokoljon egy helyben és mi ne kössük meg száguldani-muszáj lendületét! Az ifjú költő előrelökő önlendület nélkül — félköltő. Egy mai francia esztéta, a marxista Charles Dobzynski írja: „A költészet nem adja oda magát a kényelemnek, a statikustól ugyanúgy viszolyog, mint a természet az űrtől; fejlődése ezért áll krízisek, pusztulások és ugrások egymásutánjából“. És ki más igazolja ezt jobban, mint az ifjú költő?! A expresszionizmus egyik őse, Christian Dietrich Grabbe, a múltszázadeleji forradalmat sistergő, eksztázisban és nyomorben elégett fiatal drámaköltő kérdezte: „Hol az a hegy, melyet ne tudnék magasabban, és a szakadék, melyet ne tudnék mélyebben elképzelni? — és Becher, ma, Grabbe e mondásához fűzi a mindenkori lírai legitimációt: „csak, aki így kérdez, lehet költő.“

Tájainkra visszatérve, egyet nem szabad elfelejteni: regionális költő világgá- tárulkozása mindig adottságot, provincializmust mulaszt, de sohse szabad úgy