Irodalmi Szemle, 1959
1959/3 - FIGYELŐ - FÁBRY ZOLTÁN: Res poetica II
A formai elsődlegesség Slmkó versében eszmei-tárgyi szempontból megbosszulta magát: a vers ható realitása, küldetéses értelme megtört. Tóth Árpád még megírhatta elégiáját a rekettyebokorhoz és ellágyultan idillé borzonghatta az ember-véget: az „emberutáni csendet“, amikor „felpiheg sóhajtva a fájó ősanyag: immár a kínnak vége! S reszketve megnyílik egy lótusz szűzi ajka s kileng a boldog légbe a hószín szárnyú Béke“, — Tóth Árpád, az első világháború szelétől borzoltan, még eljátszhatott a Föld ember-nélküli, emberszabadulta békéjének víziójával, de Simkó Tibor eljövendő vészt idézett és bor- zongott és így pontosan kell tudnia, hogy az „ember-utáni csend“-nek ma reális alapja, gyilkos valósága és neve van: az atombomba! A béketudatosítás indító rúgóját, realitását háborúnak hívják. Költőnek ezt kell felmutatni, ettől kell elriasztani, ez ellen kell szót találni, szót emelni. A béke nem a síri csend elégikus idillje, a béke Thomas Mann maximája: „korunk kategorikus imperatívusza“. A béke: kötelesség! Elkötelezettség! 9. A nyolcakból még ketten vannak: Cselényi és Tőzsér. És ezzel új fejezetet kezdünk. Bennük látjuk és tudjuk a nyolcas kar két vezérszólamát, szólistáját. Ők azok, akik az indulást summázzák és művészi hitellel igazolják. Cselényi a kötet elején és Tőzsér a végén (noha ez véletlen, a sorrendet az ábécé határozza meg), egymásrahangolt nyitánnyal és záróakkorddal szinte összefogón keretezik az együttes egészét. Cselényi László verseit olvasva, rögtön megállítanak a hasonlatok: „nyárvégi alkony vörös szemérmet játszott a nap a láthatár alatt“; ... „izmosodik a csend“, vagy: „dalra robban a sok madár“; az este: „csendesen mint a szélnek fúvott hamu, rakódik le az ódon házak közé“. Itt költőt köszönthetünk a javából! Persze még vannak zökenők: „A hold is lassan, mint a katonásdit játszó gyerekek, kik számjátékot űznek, előbúvik a hajlatok mögül, s az ő imádatára váró, kéjtől izzó szerelmesek elé fordítja csigaarcát“. Ahol a kép tömörség helyett bomlaszt, ott a hasonlat elnyújtottan igyekszik pontot találni. Néha — bár alig venni észre, mert a szózene elnyomja — a hasonlat mélyén erőszakolt társítás lapul: „ha fekete vándor-darvak húznak dél felé, hideg közeledtén, onnan is a te búgó galamb-hangod hallom zuhogni, mint esőt a földre“. Aztán megint jön egy szokványon túli újszerűség: „felszívtalak nedves-dús ereimbe, véremet átszínezte szemed kékje s felrepültem messze, az egekig. Ám jött egy új tavasz, s te, mint a száradó tóból a víz, ha felszippantja a nap, elpárologtál az izmaim közül. Nem maradt semmi utánad, csak fájó csontjaim“. Egyik versének címe: „Keselylábú csikókorom“, és ez a cím, ez a jelleg jelzi a legpontosabban Cselényi dinamikáját. E kötet költői közül itt, nála érezzük a legjobban és jólesőn — hisz ezt vártuk! — az ifjúságot: a fiatalság sodró lendületét, nótakedvét, nyugtalan helykeresését, próbálkozását. Ez az ifjúság tud futni, repülni, majd felhuppanni, nevetni, kacagni és — megtorpanni. A költő
