Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - FIGYELŐ - FÁBRY ZOLTÁN: Res poetica II

a Dunát, a Duna-vallomást mint tartalmat és eredményt. A vízió a hun csatáktól Haynauig idézi a múltat: „Morva, magyar, besenyő, buja bolgár, marcona mongol pusztít, szánt szanaszét, gyászt és éltet arat“. És a vad éji látomásban „vér lesz a víz, fej a fű hegye... Megborzongat a csend: a halál zaja“. Ez a múlt. És a ma?

„Nincsen szolga, sem úr, se ki testvért ölne ma, Kain: mind oda végre a bűn, annyi kor átka oda“.

Lehet ma korunk — az egész perspektívájában — ilyen idillikus?

A Duna hozza a vizet, de a vész is betörhet újra:

„Űj vészt sejtet a pelyhehagyó vak váteszi holló;

látod? — a hold arcán jelhó árnya szalad.

Jön más, elnyesi életem, érzem a nagy hideg olló, elpihenek valahol friss fü selyme alatt“.

Szép sorok, líra a javából, de a formaélmény, a formahagyomány itt is elsődleges: a holló, mint Poe-rekvizitum, végigvonul az egész versen. Szép sorok, de — kapitulálok! Sejtem, sejtetem a vészt, tudom is a nevét: új háború! és akkor eléje hajtom a fejem. Áldozva adózni mindenkiért? A párkák elnyesik a fonalat, de a békítő mosoly az ajkon:

Jó lesz a bús, könnydús anyaföld melegén, hazaérve, hallani zsongni a sást, csengeni víg patakom, mondák bajnokaként felszállni a csillagos égre

s fényt, fényt szórni, reményt, végig a szent sarakon!

Mert amiért ezerévek rendjén hullani kellett, békét hirdet a hant, féltve borulva fölém, s száz nép álmai összefonódnak a vén Duna mellett ős-örök itthoni táj véres, drága ölén."

Simkó verse a magyar költészet legszebb Duna-vallomásait gazdagítja. De miért kell hant alá menekülni?! A békét az élőnek és az életért kell hirdetni! A legigazoltabb Duna-valló, Ady, a magyar jakobinus, a poszton állók paroláját megszeghetetlenné szövegezte: „Intés az őrzőkhöz“! Őrködni kell, vészt jelezni, vészt hárítani! A békéért szembe kell tudni szállni a háború tudatával, a háború tudatosítóival. A béketudatosítás nem kapituláció, de ellenállás, háborúellenesség! Mi hozta, mi adta a versben az elsiklást? Az elégia műfaji adottsága, légköre, fluiduma. Költőnket a forma-elsődlegesség csábította az idillikus katasztrófa- ájultságra. (Gottfried Benn cinizmusa, „Aki a strófákat szereti, az szeresse a kata-strófákat is“, nem is olyan játékos véletlen! A strófaszerető: formaszerető, és a forma meg tud alkudni a tartalommal!) Az elégiában mindig van valami az idilliből: az elégia végeredményben harmóniát célzó és harmóniába oldódó sóhaj, de e harmóniát a halál megvesztegető végbékéje kísérti. Az elégiában mindig van egy kis halállegyintettség, és a sorai fölött és sorai között lebegő atmoszférában a súlyos probléma pehelykönnyű sóhajjá oldódik („Hópuha tollú holló lenge pelyhe, az éj, most lágyfeketébe borít minden nappali neszt“.)