Irodalmi Szemle, 1959
1959/3 - FIGYELŐ - FÁBRY ZOLTÁN: Res poetica II
FABRY ZOLTÁN RES POETICA FIATAL KÖLTŐINK ANTOLÓGIÁJÁRÓL*) Az eddig tárgyalt költőktől hangvételben és hangszerelésben, versformálásban és mondandóban Simkó Tibor elkülönbözik. Formaművész. E meghatározás minden erényével és kisértő, csábító veszélyével. Ha igaz Lu Martén meghatározása — „a tartalom a forma anyja“ — akkor a tartalom és forma viszonylata Simkó esetében problematikussá válik. A forma, a mérték, az ütem hajtja és viszi elsődlegesen, a hexaméter kötöttségi játékai csábítják és az olvasó mégis elnehe- zedésre eszmél: a forma és tartalom egymásbaolvadón, egymástoldón és mégis egymásterősítőn nem találkoztak. Sibeliustól — Kodályig, Attilától — Körösi Csorna Sándorig, a komáromi diákemléktől — a vak juhászig, a néma kedvestől — őszülő anyáig ível a tartalom, románctól elégiáig a forma. A szerelmi versek szép sorait — „Aztán a nyár tüzétől semmi nem véd: kigyulladt ajkainkra meztelen lép szivünk az első csókban“ — itt-ott lehúzza a nehezék: „ajkad egy lelke-táró mozdulatban márvánnyá dermedt s nem szól — mozdulatlan vigyázza titkod végső virradásig.“ Anyaverset József Attila óta nehéz írni. Simkó versében egy-két villanása megkap — „makacs dacommal hányszor vertem arcul!“ — de közhelyes strófái fellengőssé általánosítják: „Anyámat áldozattá öltem én — az én anyám a legszomorúbb asszony“ A „Valse triste“, Sibelius zenéjének, a nyírfa-motívumnak („Szél jár a kertben és egy csöpp nyír felsikolt“) szinte balladás summázása. A „Székely keserves" nincs eléggé megkomponálva, Körösi Csorna alakja, szerepe nem kapcsolódik szervesen. Kilóg. A vak juhász dalát mintha nem is Simkó írta volna, nem is válik élménnyé: túlversikés, és így elsikkad szép befejezése: a vak juhász, aki álmában „a nevető madárdalos legelőt látó szemmel járja“. „A tegnap elégiája“: Simkó reprezentáns verse. A formai elsődlegesség és tökéletesség azonban elnyomja a tartalmat: túlnehézzé, szó-súlyossá teszi a verset. Vannak sorok, melyeknek zsúfoltsága, nehezéke alig oldódik: „... Csacsogó séd habjai csengnek, futva, kacagva a dús Iszter-iszap-televényt; rájuk pompás pontuszi part vár — ez tunya csendek halk hegedőse marad zord meder únt peremén". E vers genezisét próbálgatva egy kis játékos egyszerűsítéssel így vázolhatjuk fel a menetet: kezdetben volt a forma, közelebbről: a formaélmény. A hexameter hozta és adta az Iszter és Pontusz-neveket és ez kiáltotta a történelemi élményt, *) Fábry Zoltán írásának !első része az „Irodalmi Szemle“ 1959. évi 2. számában jelent meg.
