Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - LÁTÓHATÁR - SZŐKE LŐRINC: Lucien vagy a harmadik út

Észak-Afrikában. Nem firtattam, merre és miért járt ott. Inkább ő érdeklődött, hogyan látjuk mi a világ folyását, pedig nézeteimet a múltból jól ismerhette.

Másnap este aztán Párizs legpárizsiasabb részében a Szent Lajos sziget egyik kis kocsmájának teraszán kiöntötte szívét. Idézte, amit a kassai Bankón, a bánya hányói között, a kiégett brnói — vagy mint Kazinczy mondotta — bernói utcákon, a prágai Kis-oldal hangulatos zúgai között barangolva és az emlékezetes teherautó-vándorlásunkon annyi változatban és oly heves szócsaták formájában elmondtunk. Mindez most a tíz év élményvalóságában politikai értelmet kapott. Jó vezérfonalnak bizonyult mindaz, amit nálunk, körünkben a háború után hallott az olyan francia tudós számára is, aki előtt, mint 45-ben oly büszkén mondotta: nyitva áll az egész világ. Bizonyára az akkor még tényleg mind az öt földrészre kiterjedő francia gyarmatbirodalmat értette egész világ alatt.

Tapogatózásomra, vajon csak az afrikai vagy csendesóceáni gyarmati élet valósága hatott-e rá ily nézetformálóan, míg Párizsban tovább éli a polgári kultúra elefántcsont-tornyába zárkózott, legjobb esetben kozmopolita életét, örömmel állapítottam meg, hogy mindezek a problémák kikerülhetetlen élességgel felmerülnek a legrégibb európai egyetemek a „tiszta“ tudomány ápolására rendelt legeldugottabb zúgában is. Elmondotta, hogyan változik a francia egyetemek hallgatóinak összetétele, hogyan maradtak el először a hátsó-indiaiak, majd az utóbbi években az algéri arabok, hogyan kopnak ki a mérhetetlenül drága tanulási költségek s a vele kapcsolatos ösztöndíj-politika miatt a francia dolgozók gyermekei, hogyan lesz egyre számosabb a fekete elem, akik alatt Afrika minden részéből származó néger hallgatókat kell érteni. Csodálkozó kérdésemre megmagyarázta, hogy a négerek középiskoláikat rendszerint a francia katolikus missziók intézeteiben, majd sokszor ösztöndíjban részesülve tanulnak tovább a francia egyetemeken. Utaltam a néger népek egyre eredményesebb nemzeti felszabadító mozgalmára egész Afrikában, amelynek élén nem utolsó sorban éppen a francia egyetemeken tanult néger értelmiség áll. „Ha nem tanulhatnának a francia katolikus iskolákban és az itteni egyetemeken, úgy elmennének Prágába vagy Moszkvába, legalább is ezt hiszik a mai francia vezető körök“ — hangzott a magyarázat. A francia reakció azt reméli, hogy így legalább a végzettek egy része hű marad a francia kultúrához, értsd a francia politikai-gazdasági rendszerhez. Mégis, Lucien szerint, a túlnyomó többség fel- világosultan végez és nem táplál semmilyen illúziót a katolikus mezbe öltöztetett francia gyarmati rendszer lényege tekintetében.

„Egyetemeinken, minden katedrán, minden tanteremben, minden tudományos munkahelyen szüntelen harc folyik a jövő francia nemzedék lelkületéért s még inkább a franciaországi elszakítottságában jobban befolyásolható gyarmati származású hallgatókért. Ebből a magam módján, a magam eszközeivel én is kiveszem a részem, mert tudom, hogy nincsen félreállás, nincsen harmadik út.“

Az alkonyaiban a gesztenyefák és platánok között folydogáló Szajna-ágon túlról, a Notre Dame templom mögötti sétányról csengő gyermekkacaj, hancúrozás hangjai szűrődnek át. A távolabb rakpartról az örökös motorzúgás adja meg a mai Párizs alaphangját. Lassan kigyúlnak a lámpák, először fenn a Tour d’Argent lukszus éttermeiben, majd köröskörül mindenütt a fény városában. Kiisszuk vörösborunkat s úgy válunk el, mint akik között ledőlt a válaszfal.