Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - LÁTÓHATÁR - SZŐKE LŐRINC: Lucien vagy a harmadik út

sikerült felcsempésznünk Lucient, aki végeredményben egyszerű francia hadifogoly volt, a teherautó kiváltságos utasai közé. Jómagam a kassai magnezitművek evakuált gépeit mentem keresni Nyugat-Csehországba. A többi utas küldetése, amint a kocsi kasának zsúfoltságában hamarosan kitűnt, még lényegesen fontosabb volt.

Az autó utasai körében, amint már az ilyenkor szokásos, egy-kettőre kialakult a politikai közhangulat, amiben az egyetlen, szinte makacs kivételt Lucien képezte. Az országnak háború utáni lerongyoltságában is hatalmas értékeit, kultúráját látva — Zsolnáról Ostrava vidékén át irányították kocsinkat — azt hirdette, hogy Franciaország mellett éppen Csahszlovákia hivatott a harmadik üt követésére. Nem változtatta meg véleményét az akkori Zlin döbbenetes élménye sem, ahol egy éjszakát töltöttünk, nem győzte meg az imperializmus lényegéről az a benyomás sem, amit a néhány nappal a háború befejezése közvetlenül a szovjet csapatok megérkezése előtt kétharmad részben lerombolt, legnagyobb európai cipőgyár sivár romhalmaza jelentett. Az ok, a csehországi háborúvégi értelmetlen imperialista rombolások oka természetesen nem volt összeegyeztethető harmadik utas politikai felfogásával.

Prágában néha együtt néztük, hogyan takarítják el — ezúttal már német hadifoglyok — a Vencel-tér lebombázott házainak, a feleslegessé vált barikádoknak a nyomait. Néhány estén át együtt jártuk, ahogyan ő mondotta, a legszebb megmaradt európai barokknak az emlékeit. Kisvártatva azonban eltűnt: felszívta, magába olvasztotta az az irtózatos emberfolyam, amely egész Európában keresz- tül-kasul kereste az otthonát még akkor is, ha csak üszkös romokat talált a helyén.

1949-ben egyik párizsi üres estémen felkerestem Lucient. Már tanársegéd volt s éppen huzamosabb tanulmányútra készült Óceániába, mint valami nagy nemzetközi expedíció francia fiziolőgus tagja. Politikai nézetei - ha lehet - még zavarosabbak voltak. Azt már látta, hogy harmadik út gazdasági és politikai vonalon Franciaország számára járhatatlan. Kína és a gyarmati népek nemzeti felszabadító harca mélyen hatott reá is, de még mindig makacsul hirdette a kultúra öncélúságát, nemzetközi, pontosabban kozmopolita jellegét.

Ez év májusában tíz év után ismét Párizsban jártam. Többek között egy neves francia orvostanárt kellett felkeresnem, akinek csak a nevét tudtam. A párizsi egyetemi városrész útvesztőjében, a felületes francia információk keltette tanácstalanságomban Lucien jutott eszembe. Gondoltam, az uralomra jutott De Gaulle-rendszer, amely az ő harmadik utas elveihez hasonlókat akar egy év óta minden áron Franciaországban megvalósítani, politikai nézeteit még jobban lóra ültette. Bár viszolyogva, mégis felkerestem; így jutottam el a Pantheonra néző apró szobácskába s ültem szemben ismét egykori háborús ismerősömmel hosz- szú órákon keresztül.

Lucien immár javakorabeli férfi, egyetemi tanár, külsejében is megállapodott benyomást kelt. Két évi polinéziai tartózkodása során a francia és más óceániai gyarmatok közvetlen valóságában kezdett ráeszmélni arra, amit Párizs kultúr- bakonyában nem látott meg. Valaha — velem együtt — Gauguin-ért rajongott. De ő Gauguin paradicsomi szín és formalátásaiban a társadalom megoldhatatlan ellentmondásai elől való menekülés eszményét látta. Gauguin nyomán járva azonban Tahitiben a valóság tárult eléje, a francia és más gyarmatok valósága, amit betetőzött néhány hónapos tartózkodása a múlt év folyamán valahol