Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - LÁTÓHATÁR - SZŐKE LŐRINC: Lucien vagy a harmadik út

sereg katonai jellegétől megfosztott ruhadarabjai lógtak rajta. Az elegancia jele különös csínnal megkötött, isten tudja honnan szerzett, színes sálja volt, a tartása, rugalmas járása. Hamarosan kitűnt, hogy francia, Párizs városából — ahogy Villon mondaná — foglalkozása egyetemi asszisztens. Mindezt a fürdőszobában tudtam meg tőle, mi voltunk az egész környéken az egyetlen üzemképes tisztálkodási helyiség boldog tulajdonosai. Hosszú ideig élmény volt számomra nézni a hegyekből, táborokból hazakerült emberek első önfeledt nyújtózkodásait a meleg vízben: látszott rajtuk, hogy a háború piszkával annak emlékét is leszeretnék törölni az életükről.

Lucien vidám természetén kívül elsősorban politikai szempontból volt számunkra érdekes. A mi körünkben, a háborút valami véletlen folytán túlélők között a legtöbb esetben — még a polgári származásúak sorában is — akkor már lejátszódott a nagy tisztázódási, eszmélkedési folyamat. Mindnyájan világosan láttuk, hogy nincs és nem is lehet sem visszavonulás, sem elbújás a történelem által minden egyes ember elé kérlelhetetlen következetességgel felállított kérdés elől: kivel tartasz, hová tartozol, milyen világnak akarsz a tagja lenni? Persze, akik a múltat várták vissza — ilyenek akkor Kassán körünkben édeskevesen voltak — nem igen nyilatkoztak s inkább csak zavaros, tájékozatlan hallgatásukból éreztük ki, hogy nincsen ínyükre a világ folyása.

Lucien más volt, számunkra az adott időpontban és környezetben meglepő és szokatlan. Nagyszerűen beszélt németül is, ha kellett, sőt bátran törte a „szláv nyelvet“, ahogyan oroszlengyel keverékét nevezte, amelybe eredetieskedve s nem mindig helyesen beszúrta ellesett jiddis kifejezéseit, szemmelláthatólag előre örülve, mint tetszeleg majd velük odahaza a Montparnasse diákkocsmáiban. Kulturális vonalon a leghaladóbb francia, európai, sőt szovjet értékek vallójának és hirdetőjének bizonyult, sokunkat megszégyenítve széleskörű ismereteivel. Ez annál feltűnőbb volt, mert természettudósnak, fiziológusnak készült, követve apja nyomdokait, aki egy életen át a párizsi Pasteur-intézetben dolgozott.

Ezzel a haladó, széles kulturális látókörrel számunkra érthetetlen ellentétben állottak Lucien politikai nézetei. Nem értette meg az imperializmusnak még olyan nyilvánvaló jelenségét sem, mint a második front megnyitásának bűnös halogatása, pedig Lengyelországban tízezrével látta feleslegesen elpusztulni ennek a politikának az áldozatait, köztük számtalan honfitársát is.

Véres vitáink közepette valami misztikus „harmadik út“ ködébe menekült azt hirdetve, hogy a két nagy világhatalmon kívül is adva van az európai kultúrált nemzetek önálló gazdasági és hatalmi politikájának szüksége és lehetősége. Amikor azután könyveim maradványai között — a könyvek nagyrészét a lakás egyéb berendezésével együtt távollétünk alatt nem a harcterek ismeretlen katonája, hanem az utca ismert polgára hordta el — megtalálta Röpkének, a genfi egyetem közgazdasági tanárának a háború folyamán kiadott „Harmadik út“ című könyvét, a megtalált evangélium boldogságával idézett belőle gazdasági adatokat és politikai érveket. Hiába magyaráztuk neki, sokan kézzel-lábbal, hogy Röpke tőkés alapon álló harmadik utas rendszere, még ha ki is alakulna, szükségszerűen és menthetetlenül elveszne a nagy monopóliumok érdekkörében.

A viták azután is folytatódtak, hogy május 20-a táján az első UNRA-teher- autóval, amelyet valamely fekete-tengeri kikötőben raktak ki, s amely Kassán keresztül tartott rendeltetési helye, Prága felé, elindultak az egészen felszabadított, a békés élet első lépéseit tevő országon keresztül. Ma sem tudom, hogy