Irodalmi Szemle, 1959
1959/3 - LÁTÓHATÁR - SZŐKE LŐRINC: Lucien vagy a harmadik út
Kilátó SZŐKE LŐRINC Lucien vagy a harmadik út A Sorbonne óriási 4 utcára nyíló épülettömbjének egyik negyedik emeleti apró szobácskájában ülünk. A falat csak az ajtónál látni, bár a mély ajtómélyedés is csupa kép: neves természettudósok, nemzetközi kongresszusok szokásos felvételei. Másutt mindenütt könyvek, folyóiratok abban a rendszeres rendetlenségben, amely oly meghitté varázsolja az évszázadok óta itt folyó szellemi munkának ezt az eldugott zúgát is. Az egyetlen ablakon át verőfényes május délutáni nap ferde sugarai esnek az ósdi, rézkeretes légsúlymérőre. Kitekintve tetők, jellegzetes párizsi tetők mindenütt, amelyek felett a Pantheon közeli kupolája uralkodik. Ott, a Pantheon kupolacsarnokában végezte vagy száz évvel ezelőtt Foucault emlékezetes ingakísérleteit, kimutatva, hogy mégis mozog a Föld... Ilyen hangulatot szívok magamba, ilyen gondolatok foglalkoztatnak, amíg a Sorbonne egyik fiatal tanárára várok, aki a szomszédos teremben fejezi be előadását. Nemsokára a kitóduló hallgatók ismert hangzavara szűrődik be a folyosóról s máris előttem áll — hosszú tíz év múltán — mosolygó, fiatalos, de mégis megférfiasodott arccal Lucien, különös háborús találkozásaim egyik emlékezetes alakja. A második világháború utolsó heteit éltük. Kassán a januári felszabadulás óta folyt már a nagy számbavétel: ki mindenkit sodort el a háború gyilkos szele, ki maradt meg és hogyan az elvtársak, barátok, rokonok közül. Egy ideig Kassa volt a világ közepe — legalább is nekünk úgy tűnt fel. A felszabadító szovjet hadsereg, a bevonuló csehszlovák alakulatok, sőt a román hadsereg soraiban is hol itt, hol ott tűnt fel ismerős, érkezett általuk hír kelet felől. De feltünedeztek Közép-Keleten és a Szovjetunión át jövő olyanok is, akik a háború alatt angolszász hadseregekben szolgáltak, hírt hozva ismerősökről, akik nyugatra szakadtak a roppant világégésben. Közben ahogyan napról napra nőtt a felszabadított terület, egyre többen érkeztek Kassára a hegyekből, harcosok és bujdosók, egyre nagyobb számban özönlöttek a felszabadított fogolytáborok lakói, a halálkamrák megmenekült jelöltjei Kelet-Szlovákia — akkor az egész ország — középpontjába. Az egyik április végi napon így toppant be házunk egyik elhurcolt lakója is, aki több évet töltött a lengyelországi haláltáborokban. Felszabadulásunk után a munkaképesek a szovjet hadsereg számára dolgoztak: valahol Lengyelországban lőszert és más hadianyagot raktak át egyik vagonból a másikba. Ott került össze hasonló módon felszabadított francia hadifoglyokkal, köztük Luciennel is, akit magával hozott Kassára. Amikor először láttam hanyag eleganciájával, tüstént ráismertem, hogy valami délszaki-táji. A hanyagságot ruházata képviselte, mindenféle európai had
