Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - LÁTÓHATÁR - STEFAN HEYM: Igaz történet (Elbeszélés, fordította Somló Miklós)

A konferencia részvevői kényelmetlenül feszengtek és várták, hogy valaki talán mégis tesz elfogadható ajánlatot. Végre egy kis emberke jelentkezett szólásra, aki okos ember lévén addig egyáltalán nem beszélt és eltűnéséi! már akkor előkészítette, amikor a többiek még holmi védelmi hídfőről ábrándoztak valahol Vitebszk vagy Minszk körül.

— Miért nem küldik a papírzúzóba? — kérdezte.

— Zúzdába vele, természetesen! — örvendezett a Gauleiter és úgy gondolta, hogy ezzel a kérdés elintéződött.

— De hol? — érdeklődött az, aki a kérdést felvetette. Makacs ember volt.

— Papírgyárban.

— Azt, hogy az ócska papirost papírgyárban zúzzák, én is tudom. De tud olyan papírgyárról, amelyik még a kezünkben lenne?

— Hozzák ide München város címjegyzékét! — parancsolta a Gauleiter. — De azonnal!

Hozták a könyvet. Ritkán hajolt még egy címjegyzék fölé egyszerre annyi izzadt arc. Találtak München külvárosaiban nem egy papírgyárat, de amint címüket a falon függő stratégiai térképpel összehasonlították, rájöttek, hogy a szóbanforgó utcákat már elfoglalta az ellenség vagy rövidesen feladják őket. Végre találtak egy kisebb papírüzemet, amelyik egyelőre még biztosan védett övezetben feküdt. Bizonyos Bachleitner volt a tulajdonosa.

*

Bachleitner úr nagyot bámult, amikor papírgyára udvarába egy hatalmas teherautó gördült két pótkocsival. Az egész szerelvényt megrakták szépen elrendezett, becsomagolt kartonlapokkal. A nagy teherkocsit és két pótkocsiját állig felfegyverzett őrség kísérte. A kísérő osztag parancsnoka kiugrott a vezető fülkéjéből.

— Herr Bachleitner? — érdeklődött és sürgősen hozzámorgott egy heil- hitlert.

— Rendben van, — szólt a parancsnok. — Rakassa le ezt és azonnal zú- zóba vele!

Bachleitner az autóra és a pótkocsikra nézett, tekintete az óriási papírrakományra, aztán az őrség tagjaira vándorolt. Végre megszólalt:

— Lenne szíves kérem megmondani, mit jelentsen ez?

A kísérő osztag parancsnokának is megvoltak a saját tervei, mihelyt ezt a megbízatást elintézi. E tervek egy civilruhára vonatkoztak, amelyet egy bizonyos borbélyműhely romjai mögött rejtett el. Csak akkor érzi majd jól magát, ha magán tudja a civilgúnyát. Ezért dühösen mondta:

— Ahhoz semmi köze! Tegye amit mondtam, mégpedig azonnal! — Ugyanakkor övére erősített táskájához nyúlt.

— Szívesen megtenném, kérem — mondta gyorsan Bachleitner. — De ha valamit a zúzóba akarok tenni, meg kell indítanom a gépeket, ahhoz pedig áram kéne! Áramom pedig nincsen.

— Nincs áram! — sóhajtott a parancsnok. Magában a magasrangú hülyéket átkozta, akik parancsokat osztogatnak és nem gondolnak arra, hogy nincs áram. Vissza nem viheti a teherautót a pótkocsikkal, az udvaron sem hagyhatja csak úgy egyszerűen. És minél tovább álldogál itt, annál későbben jut a civilruhához a borbélyműhely romjai mögött.

— Ide hallgasson, Bachleitner úr! — mondotta és igyekezett hangjának