Irodalmi Szemle, 1959
1959/3 - DISPUTA - Az irodalmi kritikáról (Lehocky Teréz)
bújik belőle a hófehér agnus dei. Mintha nem is lennének a nemzeti vagyonnak tolvajai, naplopók, szépifjak, verekedős házastársak, korhelyek és a többi! — De ha regényeink féltékenyen középszerűek és nem mernek kikecmeregni a termelés, a munkaverseny és a kizsákmányoló rendszer elpáholásának vulgarizált tematikájú zsákutcájából, egyrészt tartósabb irodalmi napfogyatkozás álihat be: művek születnek majd ugyan, de nem sok por verődik fel körülöttük, csöndesen s idővel zuzda-halálba kerülnek. Másrészt — s ez a veszélyesebb — hogy tud segíteni az irodalom kulturális forradalmukban legyőzni a régi, öröklött rosszat és a saját- főzetű kilengéseket, ha szemét, fülét befogva, fázósan-ijedősen nolite tangere-t kiált, mihelyt valaki piszkálgatja a dialektikus rosszat. Nincs szó a pesszimista, dekadens, vagy borzalomsűrítő művek védelméről. De a rossz tagadása, a hibák negációja egyúttal ideológiai tévedés kivált egy korváltás korszakában, mikor jellemek, akaratok, sorsok, emberek ütköznek össze és mérkőznek meg. Ha a festő a földrengés, nap- fogyatkozás és vulkánkitörés feketéjében, vagy akár csillagválságok lávájába márthatja ecsetét, miért ne írja meg az író, a költő a vajúdó kor nehézségeit, a hajnalodé és alkonyodó embertípust? Nem rafinált, bizarr révületből teszi, és csak a kezelési módon, kifejezésen múlik, hogy kiérezzék az útmutatás és a feketeségből- szükeségből a rembrandti sugár, a meg- ronthatatlan azúr. Gyakran felvetődik az irodalomban olyan megjelölés, hogy a mű öncélú. Ez a bírálat helytáll, amíg az írói szubjektivizmusra szorítkozik (Dobos László vitaindító előadásából). De hiba, ha majdnem mindenre, ami nem függ össze a termeléssel, aktuális nemzetközi kérdéssel, belpolitikai fejleményekkel, az öncélúság tűzvas-jelét sütik. Irodalmunknak éppen az a baja, hogy őszinteség nélkül, egyoldalúlag és leegyszerűsítve vetíti elénk az életet. Ha vannak is próbálkozások, nem tud, nem mer megszabadulni csak a termelés folyamatának megéneklésétől, „ideológiai túltelítettségétől". Szinte ez a főcselekmény, az emberi cél éterizált, átszellemült, fényből, lángból szőtt inkarnációja. A termelés az Ösláz, és tárgyának, eszközének szerepeltetik az embert. Akkor is csak úgy epi- zálva, Iliászok, Kaleva ák, Mahábharaták hőseként, inkább félistenként, mint emberként. Ez egyrészt idealizálás, a messzebb jövő emberének utópiája, de egyúttal egy önmagába szerelmes társadalom káros vaksága. Ha csak az anyag színvonalán, vagy egyéb általános, könyökig unalmas, elcsépelt társadalmi jelenségek körül mozog a sajtó és az irodalom, ez a jelenség a hatalmas felépítmény sokrétű tagozódásának negációját, nem-értékelését jelenti, azonfelül magának az embernek — mint a történés főokának és élvezőjének — dologi viszonylatát. Mindez, ráadásul még hamisan, rendkívüli primitívséget tükröz vissza. A világ zsenge korában, az emberiség hajnalán, amikor még semmi sem jutott kifejezésre, és az érzések, jellemek az ösztönnel keveredtek, csak termelésről, nemzésről és az embernek a létért való titáni harcáról lehetett volna beszélni. De ma, amikor az egyre nagyobb ipari, tudományos és kulturális fejlődés lényegében komplikáltabb helyzeteket, összetettebb atom-embert eredményez, az olvasók igényei is sZétfolyóbbak, mélyebbek. Mindenről írjon az író-költő, legyen az egy lucskos, apró ablakban felragyogó cserépvirág, gejzírgőz, oktalanul nagy szerelem, nyári aszfalt katlana, vagy fekete edzésű karcok, a cél az, hogy művelje, gyönyörködtesse és nemesítse az embert, végtelensorozatú árnyalatokat tépve a szivárványról és felfedezetlen hangokat a skáláról. Az író dolga és kötelessége, hogy mindamellett mégis finoman, ízesen kidomborodjék a szocialista jelleg és ne legyen az írás időtlen, vagy osztályonfelüli iromány. Ha az irodalom őszintébb, sokoldalúbb lesz, — ha megengedik, hogy azzá váljon — Mácsból, Petrőciből, Nagy Irénből több, jobb, mélyebb meglátás és tehetség pattan ki. Lehocky Teréz
