Irodalmi Szemle, 1959
1959/3 - DISPUTA - Az irodalmi kritikáról (Lehocky Teréz)
Az irodalmi kritikáról A kritikát bizonyos elhamarkodottság, őszintetlenség és tétovaság jellemzi, de újabban már az indokolatlan általánosítás, sőt öncélúság is. Megesik, hogy az irodalmi alkotás átlagon aluli, viszont a rá vonatkozó bírálat valóságos mestermű, telítve finomságokkal, könnyed, modoros zamattal, gazdag színkeveréssel, úgyhogy az író vagy lírikus eiámul, öncsalásba részegül, mekkora gigászi remeket faragott. Az öncélú kritika gombaszerűen szaporodik új és új „izmusokkal.“ Szinte lúd- bőrzik az ártatlan, nem céhbeli olvasó háta, hogy mennyit hordozott belőlük össze még egy tartalmatlan, semmitmondó mű is. Ez a fajta szőrszálhasogatás különösen a széppróza Getsemánéja. Nem is csoda, ha többen inkább a kényelmesebb rímcsinálást részesítik előnyben: ott inkább megbocsátják a szubjektivizmust, a részigazságokat, a benyomás-szerű alkotást, ott jobban érvényesül az alkotó szabadsága. Ellenben a szépprózának annyi obligatórikus receptje, tabuja és előírása van, hogy be sem lehet tartani. S ha mégis akadna egy nekikeseredett író, aki az öncélú kritika minden szabályát, tanácsát betartaná, művéből tartalmi, esztétikai és politikai disszonancia lenne. Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint a vasúti szabályzattal: ha a vasutasok minden betűjét lélektelenül, sablonosán betartanák, egy vonat se indulhatna, vagy legalább is megállna, össze-visza menne. — Ez is oka annak, hogy szépirodalmunk minőségileg nem mutat javulást, hanem megrekedt krónikus színtelenségben, tompaságban. Ahogy nem lehet nivellizációt feltételezni az emberi test alkatában, értelmi képességeiben és hajlamaiban, éppúgy nem lehet kényszeríteni büntetlenül az írók seregét egykaptafa-módra beideg- zett stílusra, egy-cél-tartalomra és általános igazságok összegezésére. Azonkívül a magyar irodalmi kritika kacérkodni kezd az általánosítással, frázisokkal is, még ha mindjárt be is burkolják szépszólamú, tág mondatokba. Olybá tűnik, mintha a kritika is félne a kritikától, mintha a kritika is biztosítaná magát általánoságokkal, amelyeket kiforgatni, megbélyegezni és letaglózni nem lehet. Ilyen például az a megállapítás, hogy bizonyos művekből hiányoznak a gazdasági és társadalmi összefüggések, az általános, törvényszerű jelenségek stb. Olyan az érzése az embernek, hogy a kritikus efféle bírálattal csak valami törvényes, szükségszerű negatívumot juttat felszínre, mi nélkül meglenni nem lehet, vagy talán így kendőzi el a kezdő, vagy már kiégett múzsájú irodalmár fogyatékosságait. Ez a látszólag ártalmatlan, mert szakványos megállapítás mégis sokszorosan megbosz- szúihatja magát. Lehet, hogy a jövőben az író minden egyéb munkáját a priori apolitikusnak, alkalom-szülöttnek nyilvánítják. Azonkívül eltereli a figyelmet az igazándi hibáktól, belelöki az írót az önelégültségbe, hogy „azért“ alkotása remekmű, „csak a marxizmus“ hiányzik belőle. Mindezzel megszületik a veszélyes kettősség: más az irodalom, más a marxizmus. Ez a formájú kritika nemcsak hogy nem őszinte, de a vulgarizáló marxizmusnak hódol, mely mindenben, selejtben, hegyrendszerek szeszélyeiben, vicik-vacak, holt dolgocskákban is az anyagi élet visszatükröződését látja és kívánja, vagy legalább is elvárja, hogy az irodalmár nagylapáttal dobálja felszínre a százszor elnyúzott frázissá vált, az irodalomba gorombán átültetett idézeteket, és dáridót, torkig-lakomákat rendezzen belőjük. Ellenben sokkal nagyobb művészet nem kihívón befoglalni marxista összefüggéseket és igazságokat a műbe, legyen az akár részlet, párbeszéd, vagy alapgondolat. Meglepőbb azonban a bírálatok öszintet- lensége, elhamarkodottsága. Bizonyos munkák irodalmi remekművek gyanánt harangoztalak be, alkotójukat egy napon emlegetik Móricczal, Mórával stb., és a végén kiderül, hogy az írás szegényes, alacsony színvonalú, vásárolatlanul áll a könyvesboltban és kikölcsönzetlenül a könyvtárakban. Megfelelőbb volna tehát az óvatosabb, kevésbé rek.ámszerű ajánlás, hogy a végén ne kerüljön sor merőben ellentmondó, sőt még támadó kritikára is egyazon bírálótól. Mi tagadás, mondjuk meg egyenesen, a széppróza alacsony nívójú. Tengődik, botladozik, viszi az ár a csenevészesedés- be. Ennek egyik oka irodalmunk egyoldalúsága, általános, megúnt közhelyek körül való forgolódása. A munkák javarésze, ha a mát ábrázolja, tündérországot, ellentmondások, bajok és gondok nélkül való édenkertet, erkölcsi Kánaánt varázsol elénk, sőt előre idealizált helyzeteket, jellemeket is. Ha hébe-korba kivételként engedélyezi magának holmi emberi hibák fitogtatását, azok csak olyan bűnök, melyek mindig jókais happy end-el végződnek: a farkas leveti a farkasbőrt és ki
