Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - DISPUTA - Irodalmunk utánpótlása (Papp János)

béklyó is. Költészetének hatósugara nagyon is szűk korlátok közé szorul.

Lényegében ez a helyzet költészetünkkel. Tehát vannak benne provincionális jelenségek? Vannak! De nem ott, ahol egyesek hiszik, keresik.

Ami a prózánkat illeti, lényegében itt is hasonló a helyzet. Különböző törekvések még nem kristályosodtak úgy ki, mint a költészetben, a vonalak összekuszáltab- bak. Ha már törvénnyé vált nálunk, hogy mindenki a más portáján söpör, a próza értékelését a költőinkre bízom.

Kritikánk aluszékony, kevés kitekintést

Irodalmunk utánpótlása

Az irodalom kialakulása, további fejlődése kimodottan az íróktól függ. Az irodalom mai állásának gazdagabbá, tartalmasabbá tétele, a szocialista szellem folyamatosságának biztosítása, az író gondolatvilágának és az olvasó gondolatvilágának egy nevezőre hozása a legnagyobb megoldásra váró feladat. Ezt úgy érhetik el, ha azoknak a gondolkodásához szabják a mondanivalót, áz írást, akik olvassák. Nem lehet kevés iskolai végzettséggel rendelkező dolgozóik, parasztok sziámára nehéz sitílusú irodalmi gramatikát írni. A magyar nyelv annyira közvetlen, hogy egyszerű mondatokkal is nagyon szépen leírhatjuk, elmondhatjuk mondanivalónkat. Bizony sokszor újságokban és folyóiratokban is nehezen tudja megérteni a mondanivalókat az egyszerű gondolkozású, olvasó ember. Az Irodalmi Szemle az irodalom magasabb iskolája, abban íródjanak le a nehezebb stílusú mondanivalók.

A szlovákiai magyar írók nem gondolnak arra és nem törődnek azzal, hogy kevés a szlovákiai magyar írók száma és az utánpótlás kérdése megoldatlan. Mert minél több az író, annál gazdagabb az irodalom, ha kevés az író, az irodalom sorvadásra van ítélve.

Nagyon sokan vannak olyanok, akik szeretnének írni. Van bennük gondolat, talán adottság is, de nincs biztonságérzés. Ügy vannak az írással, mint amikor a gyerek először megy a jégre. Cset’ik-botlik, folyton el akar esni, mindaddig, míg a már jó korcsolyázók kézenfogva tanítják és megadják neki a biztonság érzését. Nem tudják megállapítani, hogy ha valamiről írnak, jól van-e megírva? Nem tudják •megállapítani, hogy az írásukban mi az, ami nem jó? Gondolatmenet, téma, stílus, stb. Mégis Írogatnak, a bátrabbak egyik vagy másik újságnak, folyóiratnak be is

ad a világba. Nem reagál időben sem a hazai, sem a külföldi irodalmi jelenségekre, áramlatokra, törekvésekre. Ebből kifolyólag irodalmunk, irodalmi életünk hasonlít az autóhoz, amelynek a farára szerelték a reflektorokat. Az Irodalmi Szemle megjelent számai azt mutatják, hogy legtermékenyebbek a kritikusaink. Csakhogy ebből irodalmunk számára nem sok haszon származik. Nagy a kiadás, kevés a bevétel. Elsősorban ezért kénytelenek íróink is túlsókat foglalkozni kritikával, elvi kérdések megoldásával.

Szőke József

küldik és lázas türelmetlenséggel várják az eredményt. Legtöbb esetben megkapják a könnyen érthető, de rideg választ: „Nem közölhetjük“, „Fogyatékos“, „Nincs jól kidolgozva“, „A téma rossz“, „Nincs időnk az átdolgozásra“ stb. Ez még a jobbik eset, de az is megtörténik, hogy egyáltalán nem válaszolnak. Minden van az elutasításban, csak őszinte, közvetlen, jóindulatú magyarázat, irányítás vagy bíztatás nincs. És lehet, hogy egy törekvő, írni akaró ambíció lángját oltották ki. Nem tudhatja senki, hogy egy ilyen elutasított írásnak az írójában milyen tehetséget semmisítettek meg. Igen, így írom, semmisítettek meg, mert az, akit ilyen rideg hangon végeztek ki, nehezen fog újra írni kezdeni.

A nagy magyar írók, neves szerkesztők, nem intézték el ilyen ridegen azokat, akik hozzájuk fordultak. Egyszerű, jóindulatú szavakkal rámutattak a hibákra, annak, akiben látták a tehetség Ígéretét megmagyarázták, hogyan írjon. Annak pedig, akinél semmi kilátás nem volt arra, hogy valaha is író lehessen, szépen, tapintatosan tudomására adták, hogy ne fáradjon az írással, mert csak fölöslegesen pocsékolja az idejét.

És így az írni akaró számára tiszta víz állott a pohárban. Az, aki bíztatást kapott, tanult, csiszolódott és a legtöbb esetben íróvá lett. Akit pedig eltanácsoltak, nyugodt érzéssel mondott le az írásról.

Erre kérem a szlovákiai magyar írókat, hogy adjanak segítséget, útbaigazítást azok számára, akikben az írói adottságnak egy kis szikrája is él. Ne sajnálják tanítani, nevelni azokat akik erre érdemesek. Ez nemcsak hivatásuk, de kötelességük is.

Papp János