Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - DISPUTA - Néhány szó költészetünkről (Szőke József)

és közelebb került életünk lényegéhez, a valósághoz és azt egyre sokrétűbben, gazdagabban, egyre magasabb művészi szinten fejezi ki, ábrázolja. Ennek a költészetnek már sajátos íze, illata és zamatja van. Költészetük világa egyre jobban kitágul, hogy átfogja az egész életünket. Minden reményünk bennük van!

Újabban eme fősodrású áramlat mellett egyéb törekvések is jelentkeztek költészetünkben. Itt elsősorban Monosz!óy M. Dezső kötetéről kell néhány szót ejteni. Mint kitűnő formaművészt emlegetik. Ez műfordító számára kétségtelenül nagy plusz. De költő számára kevés. Akinek csak üres tarisznyája van, lehet az bármily díszes, nem gazdag ember. Monosz- lóy tarsolya nem üres. Van benne elemózsia, csak az a baj, hogy penészes, régi. Azoknak, akik minden újszerűt újnak hisznek, csak néhány példát említek. A Toldy —Kör irodalmi évkönyvének 1942-es kiadványában Hevessy Sári: Túl mindenen.. . c. költeményében így ír:

„Én túl vagyok már mindenen, Nekem már nem fáj semmi sem.

Tudom céltalan minden cél

S reménytelen a sok remény.“

Ez mondjuk egy polgári ember számára indokolt hang, életszemlélet volt a második világháború vértengerében. De csak polgárember számára, költő számára akkor sem. És most nézzük meg, mit tesz az asztalunkra Monoszlóy 1959-ben:

„Álmodni jó, aludjunk végre.

Mindenki úgyse ér a bércre,

Csak annak jó, ki senkié se."

Hevessy kétségbeesetten fut utolsó menedékéhez, minden reményéhez „Csak te vagy nekem — Istenem.“ Monoszlóy felkiált „az Istent is megtalálni.“

„Látom; az élet mit sem ér.

Fekete mind, ami fehér.

Érzem, hogy kétszer kettő: öt.

Mi egésznek látszik: törött“ —

írja a költönő és Monoszlóy folytatja:

Szorozhatod, eloszthatod, nem nőnek meg a nappalok,

az éj nem lesz hosszabb tőle, elpárolog az időbe.

És lemondóan mondja máshol „dalát az ész már elfeledte." Bizony elfeledte! Ez a teljes dekadencia, tehetetlenség egyáltalában nem új. Nem Hevessy, nem Monoszlóy találta fel. Kafka, akit most nyugaton ismét felkaptak, a század elején írja: „Hirtelen minden hazugsággá válik körülöttem.“ És sorolhatnánk a példák végtelen sorát a közel és a távolabbi múltból. De fölösleges lenne. „Egy író hatásában az a káros, ami elmaradott, elkésett; ahhoz ellenben, hogy saját korán túl is uralkodjék, ahhoz az szükséges, hogy a maga (korában új, eleven és szép legyen“ — írja Belinszkij és ehhez csak annyit tehetünk hozzá; nem mindig új az, ami újszerű. A kettő közt lényeges különbség van!

A „lepkeélet“, a „csak egyszer élünk“ élethangulaton túl van ebben a költészetben valami kétsébeesett ellenállás a mai élettel szemben. Elegendő itt az „Angina pectoris“ c. vers jelképes mondanivalójára utalni.

De nemcsak felfogásról, világnézetről van itt szó, hanem a költői realitásról is. Monoszlóy számára a falu még ma ás macskát, kacsát, tyúkot, kemencét és káromkodó gazdát jelent csupán. Egyáltalán a fizikai munkával nincs kibékülve. „Hol itt a vágy és a gondolat?" — kérdi a be- tonozókról írva. Hiába, vannak gyógyíthatatlanok, akik valóban nem találnak fantáziát a fizikai munkában. Ezek tényleg azt hiszik, hogy „a vas az énekes".

Természetesen, helytelen lenne Monoszlóy M. Dezső költészetét ezzel kéz- legyintve elintézni. Van benne valami útkeresés, valami tétova tapogatózás is. „Jó volna máma vallani,“ „Köss békét végre életeddel“, „Szólj; itt vagyok (tudom csekélység)“ és ehhez hasonló sorok, néhány vers. és verstöredék azt mutatja, hogy még várhatunk, remélhetünk tőle valamit. Ez a kötet azonban csupán „Reményhinta.“ Hogy a szerző átlendül-e rajta a „sötétségen“, az a jövő kérdése. Bízunk és várunk!

Más a helyzet Rácz Olivér költészetével. A háború alatti versei erős szociális és politikai mondanivalóról árulkodnak. U- gyanakkor érthetetlen, hogy egy mottón és egy versen kívül alig van társadalmi mondanivalója mai költészetének. A magánélet költészete, kassai költészet. Ez bizonyos szempontból plusz, de egyben