Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - HAGYOMÁNYAINK - BOTKA FERENC: Majakovszkij csehszlovákiai „magyar útjának” vázlata

zott a Balra mars írójáról. „Puskin rehabilitációja“ c. cikkében Majakovszkij ifjúkori túlzásait felnagyítva (ld. a „Korán még örülni“ c. költemény felhívását) mesterséges ellentétet támaszt a két költő között, hogy aztán a klasszikus nevében sommásan elparentálja a modern kor szószólóját: „A szovjet csillag első éveiben Majakovszkij rohamra vezette furiäs futurista verssorait a cár történetírója, a züllő orosz úr, Jevgenyij Anyegin írója ellen, aki maga is csak olyan életformát élt, mint nevezetes versének mokány hőse. De hol van a tavalyi hó, hol van Majakovszkij az ö „elektro-mágikus-dinamikus“ városával,27 forradalmi eposzával és rajongóival, akik sárbataposták a burzsuj-betyár Puskint? Majakovszkij versei halottabbak ma Oroszországban "öngyilkos szerzőjüknél is, s a 150 millióról éneklő anonim írók rajongói eltűntek a mérték porondjáról.“2*

Majakovszkijnak ilyen hangnemben való „méltatása“ nem mondható általánosnak, s ha helyenként meg is pendítik, kizárólag csak a költővel, s közvetve az egész szovjet irodalommal szembenálló polgári sajtóban kelt hallható visszhangot.

A munkásosztály és kulturális fórumai sajátjuknak érezték Majakovszkij „hatalmas zengésű líráját és alkotó munkásságát.“29 A munkássajtóban többhelyütt felbukkan a költő neve — mindannyiszor az elismerés és a tisztelet szavainak kíséretében. Különösen értékesnek tartjuk e tekintetben Krupszkaja visszaemlékezéseinek a közlését, ami tisztázta a Majakovszkij és a Lenin közti sokat emlegetett ellentét kérdését. Krupszkaja leírja azt a Kremlben megtartott előadást, amelyen Gzovszkaja művésznő kissé egzaltált szavalata nyomán Lenin valóban „érthetetlennek“ és „zavarosnak“ titulálta a költő alkotásait. Ugyanakkor azonban megismertet bennünket azokkal a körülményekkel is, amelyek lassan meg enyhítették Lenin szívét Majakovszkij művészete iránt. A dolog a moszkvai művészifjúság kommunájában történt: „Iljics nézegette a fiatalokat, ragyogó arcukat, vidámságuk visszatükröződött az ő arcán is. Mutogatták neki naiv rajzaikat, magyarázták azok értelmét is, elhalmozták kérdéseikkel. Iljics nevetett, kitért a feleletek elől és a kérdésekre kérdésekkel felelt. „Mit olvasnak? Puskint olvassák?“ „Dehogyis" — bökte ki valamelyik — „hiszen az burzsuj volt, Majakovszkijt olvassuk." Iljics mosolygott: „Szerintem Puskin jobb."

Később Iljics megenyhült Majakovszkij iránt. Majakovszkij nevéről mindig eszébe jutott a legfelsőbb művészeti iskola életvidám ifjúsága, mely kész akár meg is halni a szovjetért, de érzelmeinek kimondására nem talált irodalmi kifejezést a jelenkor nyelvén.“30

Kár, hogy az Üj Szó e közleménye befejezésképpen nem ismertette Lenin egy későbbi nyilatkozatát is, amelyben az „Önagyonülésezők“ c. verssel kapcsolatban a legteljesebb elismerését fejezi ki a költőnek, s amelyben, ha formai kérdésekben nem is, de forradalmi tendenciájában és mondanivalójában teljes mértékben egyetért Majakovszkij elképzeléseivel.

A költő neve és alkotásai 1930 után — a 20-as évek kassai és prágai példáihoz hasonlóan — nem maradnak pusztán sajtóközlemények. A pozsonyi munkásság éppen akkor kiterebélyesedő kulturális mozgalma szárnyára veszi költeményeit, s eljuttatja azokat a dolgozók széles rétegeihez.

A félig már föld alá kényszerített kommunista párt hatalmas megerősödésének évei ezek. 1931-ben létrejön a „Vörös Barátság“, majd néhány évre rá a „Műhely“ tömegszervezete, munkásifjak és régi sarlósok járják a falvakat s a Kom- szomol példájára ideológiai, színjátszó és sportköröket szervezve végzik a mun