Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - HAGYOMÁNYAINK - BOTKA FERENC: Majakovszkij csehszlovákiai „magyar útjának” vázlata

kásság kulturális és politikai nevelését. Az írók közül Barta Lajos, Kassák Lajos, Balázs Béla stb. segítik a munkájukat.

A „Vörös Barátság“ és a „Műhely“ műsorain gyakran szerepltek -Majakovszkij versei. Az előadások programjai sajnos nem maradtak ránk, de a kortársak visszaemlékezései szerint Ady, Petőfi és József Attila művei mellett gyakran szavalták a költő „Komszomol dal“, „Beszélgetés Lenin elvtárssal“ és „Vers a szovjet útlevélről“ c. költeményeit.31 Az irodalomtörténész számára a legnagyobb veszteség az, hogy nemcsak a műsorok, hanem maguk a fordítások is elkallódtak. Ma már szinte a lehetetlenséggel határos rekonstruálni vagy felkutatni e szövegeket. S^avalóik, pl. Kiss Klára is, nagyrészt elpusztultak a fasiszta koncentrációs táborokban, s fordítóik szinte kivétel nélkül az ismeretlenség homályába veszték. Egy bizonyos: a versek nagyrészt eredetiben vagy cseh tolmácsolásokban jutottak el a körökbe, s ott gyors munkával, az előadások szükségleteinek megfelelően — mint Máczaéknál: „társadalmi megrendelésre“ — készítették el magyar megfelelőiket,

E fordítók közül csupán egynek, Morvay Gyulának sikerült személyét, illetve alkotásait kideríteni. A fiatal nevelő, aki Pereden majd Rimaszombatban tanár- kodott, már katonakorában, Prágában megismerte és megszerette Majakovszkij alkotásait, s érettebb fejjel lelekesen lát hozzá a művek magyar tolmácsolásához. Levele szerint a 150 millió és a Csudajó c. elbeszélő költeményekből fordított részleteket, s ezek eljutottak a ,.Műhely“ és a „Vörös Barátság“ előadásaira is. Kézirataik azonban a fordító 19’4-ben történt bebörtönzése alkalmával sajnos elvesztek.32

Morvay és a többi fordító munkáinak nyomtalan eltűnése pótolhatatlan kára nemcsak az irodalomtörténetnek, hanem a csehszlovák munkásmozgalom dokumentációjának is. A tényekbe azonban sajnos bele kell nyugodnunk, — hiszen a fasizmus több mint fél évtizedes uralma nemcsak a kultúra termékeiben, hanem, fájdalom, az elvtársak sorai közt is borzalmas pusztítást végzett.

A költői arckép

Nehéz és körülményes a hiányos és hézagos emlékek nyomán pontosan rekonstruálnunk azt a költői arcképet, amely Majakovszkijról irodalmi közvéleményünkben 1945 előtt kialakult.

Egy bizonyos: ezekben az években nem lehet egyféle, egységes Majakovszkij portréról beszélni Az első elképzelés a nyugati avantgardista fordítások és értelmezések nyomán alakult ki a 20-as évek folyamán. Ez a felfogás erősen individualista egyéniséget látott a költőben, robusztus lázadót, aki Október viharaiban találta meg romboló ösztöneinek adekvát kiteljesedését. Művészi síkon legjellegzetesebb vonását a „múlt“ konok tagadásában jelöli meg, amely elvet minden „klaszikust“, saját műveiben pedig a szabadvers kötetlen száguldásában szólaltatja meg a forradalom gomolygó káoszát. Majakovszkijnak ez az értelmezése főleg a polgári körökben alakult ki, de bizonyos hatását halványan ott érezzük az 1920 után működő kassai és prágai munkáselőadásokon is.

A másik, a helyes elképzelés jóval később, a 20-as évek második felében, s elsősorban a 30-as évek folyamán alakult ki a költő későbbi érett alkotásainak perdöntő befolyása alatt. Az új arckép nem céltalan rombolóként ábrázolja a költőt, hanem bemutatja forradalmiságának mély társadalmi gyökereit és