Irodalmi Szemle, 1959
1959/3 - HAGYOMÁNYAINK - BOTKA FERENC: Majakovszkij csehszlovákiai „magyar útjának” vázlata
gatartása a forradalom után is ugyanaz marad, mint annakelőtte. Az ő „terminusaival“ élve: „emberfeletti énjét a kollektív ember emberfeletti énjévé magasította ki.. E velejéig torz és hamis beállítás cáfolatára ma már szükségtelen kitérni, s idézni is csak azért idézzük, mivel kitűnően érzékelteti a költő egyéniségéről és művészetéről általánosan elterjedt polgári felfogást. Majakovszkij halálának oka, e gondolatmenet szerint az, hogy „a kommunizmus kollektív tendenciája, az antiindividualista irány lesodorta őt, az Übermenschet a forradalom fedélzetéről ... Tragédiája — az orosz forradalom zsákutcába-kerülését jelképezi. . .“25 A lap és a cikkíró „jólértesültségére“ jellemző, hogy a közlemény „ismeret- terjesztő“ részében néhány olyan érdekes „ténnyel" is találkozunk a költő életútját illetően, amelyekről még a legszorgosabb Majakovszkij-kutatók sem tudnak. Az intervenció éveiben pl. a cikkíró szerint a költő a „katonaság arcvonala előtt lovon vágtatva szavalta agitációs verseit és indulóit...“ A polgári szenzációhajhászás felelőtlen légkörében tisztán és igazan csendülnek fel Fábry Zoltánnak a szavai, amelyek a Moscauer Rundschau nyomán meg- kapóan mélyen és emberien mutattak rá a költő halálának feltehető s valóban reálisnak látszó okaira: „Majakovszkij sohse volt individualista... Egész élete és művei csak egy igazságot fejeztek ki: a költő szociális lény... Nála ott kezdődött a költészet problémája: hogyan vihetem teljes közvetlenséggel a tömegek közé szavaimat. Majakovszkij csak akkor tartotta művét befejezettnek, ha azt nagy tömeg előtt elmondhatta... De hol maradt az egyén, az ö egyéni sorsával, az ő egyszeri életével, az ő individualista leikével? Ennek az embernek Majakovszkij költői műhelyében nem volt helye. Amikor aztán ez az ember először került uralomra, bekövetkezett a tragédia és így történt, hogy a pszichologizmus ellensége, az individualizmus gyűlölője halálra botlott egy tisztára személyes élményen. Az ember visszariad a lélek mélységei elől. És döbbenten vallja be: semmi sem nehezebb, mint az embert megérteni. És mégha orosz is és hozzá még költő!“2® Ami pedig az öngyilkosság tényét s az egész költői életmű további sorsát illeti, azt a következő sorokban foglalja össze a tanulmány bevezetője: ,,Az ön- gyilkosság: egyéni tragédia, halál, melynek semmi köze ahhoz az élethez, amit Majakovszkij jelentett, ahhoz, mely továbbrezeg milliókban. Lenin halála óta nem volt olyan zarándoklat koporsóhoz, mint most Majakovszkij kihűlt teteméhez. A tömeg hangja volt ő, és a tömeg hangja nem lett öngyilkos, az él és hat tovább. Halhatatlan.“2® A költő halálával kapcsolatban magyar nyelven sem Magyarországon, sem a Szovjetunióban nem jelentek meg ehhez hasonló mély, higgadt és bölcs szavak. A pozsonyi munkásság előadásain 1930 után meglehetősen hosszú törés áll be a költő értékelésében. Különösen a Szovjetunióban kíséri hosszú hallgatás: művészetének régi ellenségei öngyilkosságát arra használják fel, hogy költészetének, jelentőségét lebecsüljék és elferdítsék. ' ' Aj A „Majakovszkij-revíziónak“ ez a tendenciája, bár korlátolt mértékben, de Szlovenszkón is érvényesült. A véletlen különös szeszélyeként éppen az a Sza- latnai Rezső adott neki hangot, aki néhány évvel ezelőtt még lelkesen nyilatko
