Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - DÉNES GYÖRGY: Szegény emberek

— Ha én tudtam volna — sóhajtott a kisbíró. — Ha tudtam voína. De kellett a tüzelő.

Az asszony visszatért. Pénzt adott a férjének.

A kisbíró lassú mozdulatokkal rakosgatta a pénzt az asztal szélére. Előbb a papírt, aztán az ércet. Ahogy a koronák koppantak, úgy érezte, mintha a vére hullana. Mintha a szívét szaggatná ki erőszakosan. Felesége elhomályosult szemmel nézte a pénzcsomót, látszott rajta, hogy alig bírja legyűrni könnyeit.

— Csak hetvenhárom korona — nézett a kisbíró Fogas Andrásra. — Többet nem tudunk előteremteni.

— Ha nincs több, ennyi is elég lesz -r mondta a másik és úgy tette zsebre a pénzt, mintha lopta volna.

Az asszonyból forró sóhajtás szakadt ki, ölébe kapta kisebbik gyerekét és leült a dikóra. Arca fájdalmasan vonaglott.

Fogas András nem bírta nézni. Elfordult. Torkában kaparást érzett. Köhögés ingerelte.

A törzsőrmester letette a ceruzát. Felolvasta a jegyzőkönyvet, aztán szóról- szóra lefordította magyarra.

— írják alá!

Mikor alákanyarították nevüket, a kisbíró megkérdezte.

— Becsuknak, törzsőrmester úr?

— Nem tudom — mondta a csendőr.

— A családomat nézzék, törzsőrmester úr — szólt remegő hangon a kisbíró.

— Mi lenne szegény gyerekekkel.

— Ne féljen, nem csukják be — rakta el irományait a csendőr. — Hiszen kiegyeztek. Megfizette a kárt.

A tizedes közbevágott.

— Pedig megérdemelné, az istenit magának!

A kisbíró elvörösödött. Szemében fellvillant a gyűlölet, ahogy a tizedesre pillantott.

A törzsőrmester hozzátette.

— Nem viszem tovább az ügyet. De csak a családja miatt. Érti!? A gyermekek 'miatt. Tudja meg, hogy mi is emberek vagyunk. — Hangját felemelte. — De még egyszer eszébe ne jusson ilyesmi. Mert az Isten se menti meg a börtöntől. Megértette ?!

— Meg, törzsőrmester úr. ígérem, soha többet. Soha.

A csendőrök felkászálódtak, elköszöntek és kiléptek az ajtón. Fogas András utánuk ballagott, de még a sáros utcán is hátában érezte a kisbíró feleségének kétségbeesett, sötét pillantását.

* * *

Nyolc hónapra rá Rozsnyón kapott munkát Fogas András. Kaszárnyát építettek, ott hantlangeroskodott. Egy szombati naport, mikor hazafelé a vonatra várt, ismerős arcot pillantott meg. „Hiszen ez a kisbíró“ — lépett közelebb hozzá.

— Aggyisten, földi. Megismer?

Az ember szomorkásán mosolygott.

— Meg. Hogyne.

— Mi járatban van? — érdeklődött Fogas András.

— Mi járatban? Hm, Most szabadultam.