Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - ORDÓDY KATALIN: Lázadók (Regényrészlet)

nunk minden nyáron elvitt magához Szegedre, hogy egy kissé megerősödjem. Egyszer a néni valamelyik tanár úrtól két jegyet kapott a dómtérre. A bácsi az egyetemen volt olyan pedellusféle — fűzte hozzá magyarázatul. — A János vitézt adták éppen. Sosem fogom elfelejteni.

— Itt nem szokott színházba járni?

— Nem igen, — mondta Margit és elpirult, mintha szégyenkeznie kellene.

— Majd szerzek magának jegyet néha valamelyik érdekes darabhoz. Jó?

— Hogyan szerez? — kérdezte gyanakodva Margit.

— Ne féljen, nem pénzért. Én tudok úgy is szerezni — és jobb kezével csavaros mozdulatot tett a zsebe mellett.

Mindketten nevettek.

— A Vígszínházban a Pygmaliont adják. Biztosan tetszene magának.

— A bácsi ott Szegeden, ismerte József Attilát.

Viktort mulattatta, hogy szavaira így reagál Margit, de aztán látta, hogy előrenéző szemei mily komoly fényben égnek.

— Maguk nagyon szerethetik József Attilát.

Margit bólintott.

— Bevallom, — folytatta Viktor — kevés versét ismerem, de már gondoltam rá, hogy alaposabban foglalkozom majd vele. Maga jól ismeri?

Margit megint elpirult.

— Csak néhány versét, amiről a Jani beszélt. De az nagyon szép volt. Igazat írt.

— Minden költő igazat ír a maga módján, nem gondolja?

Margit bizonytalan fejmozdulatot tett, ami Viktort kétségben hagyta véleménye felől, de ez már nem is volt érdekes, mert Anna lépett a színpadra. Valami sötét ragyogás áradt belőle, amit Viktor még sosem észlelt. Rajongva tapadtak szemei az asszonyra, s füle éhesen itta be a jól ismert, zengő, telt hangot.

No, végre, csakhogy elhallgattak f- gondolta a hátsó ülésen Jani.

Üjra villant a magnéziumfény, kétszer gyorsan egymásutánban. A rendezők csodálkozva látták, hogy a házifényképész mellett egy elegáns sportöltözetű, barettsapkás fiatalember ugrál s nagy szakértelemmel fogja tűz alá a művésznőt.

Annának is hosszas, meleg taps jutott, s akárcsak Szántó Ilonkát, őt is megajándékozták vérvörös tulipánokból s aszparáguszból álló szép csokorral. A virágok ott remegtek karján s ő még egyszer meghajolt. A fényképezőgép megint kattant.

A színpadról lelépve Anna elsápadt. Nem voltam jó, nem voltam jó, szűrte halkan fogai között csökönyösen ismételgetve. Azaz csak „A Dunánál“ nem volt végig jó. Istenem, észrevette-e valaki? Ilyen őrültség! Elkezdem ezt az utolsó verset is és ura vagyok minden hangnak, gyönyörűen vezetem egyik sort a másikba, az emberek csüggnek szavaimon s akkor az az őrült gondolat! „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve..." s míg mondtam a verseket, egyszerre arra kellett gondolnom, hogy ezt csak férfinek szabadna előadni. Csak férfi mondhatja el, hiába egy nőnek minden művészete, elerőtlenednek ajkán a szavak. Kínnal, ripacskodva, hideglelősen fejeztem be a gyönyörűséges sorokat. Rettenetes! Mi történt velem? Ha más nem, Tornyai meg a kis Havas kellett, hogy lássák kínlódásomat. Ilyesmi még soha nem fordult elő. Túlcsigázott lennék? Az a marha Falus, de majd meg is mondom neki, ő beszélte tele a fejemet. A Dunánál, A Dunánál, A Dunánál... Én a Majd megöregszel-t