Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - ORDÓDY KATALIN: Lázadók (Regényrészlet)

Hirtelen csönd lett és egy férfi hangja hallatszott, aki a színpadról beszélt. Mindhárman odafigyeltek.

— A Györke elvtárs — suttogta Margit.

Viktor fülét megütötte a szó. Elvtárs? Akkor ez kommunista. Vagy szocdemek is használják ezt a megszólítást? Különben az majdnem mindegy. Ugyanakkor felvillant oldalt egy sátoros orgonabokor árnyékában az egyik csendőr cigarettájának tüze.

Hát ezért! Ebben a két szóban foglalta össze mindazt, ami egyszerre most világosodott meg előtte. Nézte a sok fejet, amelyek most mind a színpad felé fordultak figyelemmel. Tehát ezek kommunisták. A mellette álló Janira pillantott s aztán Margitra. És ezek is. Furcsa izgalommal töltötte el a felfedezés. Roppant mulatságosnak találta a gondolatot, hogy mennyit futkosott, csak hogy Anna fellépjen. Persze, itt a párt illegalitásba kényszerült, de mégis van. Eddig valahogy úgy képzelte, hogy nincs. Legfeljebb egy-két fanatikus egyén akad, aminek nincs komoly jelentősége. Emlékszik, odahaza még a respublika idején elismert pártjuk volt a kommunistáknak, s képviselőik ültek a parlamentben. A kormányzat nem igen dédelgette őket — ezt egy barátjától tudta, aki maga is kommunista volt. Gondolatai annyira lefoglalták, hogy csak a rövid bevezető beszéd után felcsattanó tapsra eszmélt fel.

— Ki volt ez a férfi? — fordult Janihoz.

— Györke szaktárs. Ő a lelke az egész kultúrgárdának.

— Érdekel ez az ember. Szeretném megismerni. Te jóban vagy vele?

— Hogyne. A bátyámat ő nevelte arra, hogy.. . vagyis hát ő nevelte jó szakmunkássá, meg a faíerrel is ismerik egymást.

— Miért hívod szaktársnak, hiszen a szaktársad én vagyok.

— Szokásból. Átvettem a fatertól meg a Zsigától — vonogatta vállát Jani.

— Mondd, ezek mind Zsigáék gyárából valók? — intett a közönségre célozva.

— Dehogy. Sok textiles is van itt, ahol Margit dolgozik, meg máshonnan is jöttek.

— Szép, amit csináltok, — mondta Viktor komoly elismeréssel. — Minden dicséretet megérdemel, hogy nehezen dolgozó emberek ennyire törődnek szellemi dolgokkal. Zene, ének kell nekik és vers.

— Szálljon az ének, szálljon a dal — tört fel a férfitorkokból s lelkesítő hangulattal töltötte be a levegőt. Másodszor viliózott fel a magnéziumfény. A gyáriaknak fotósuk is volt, aki híven megörökítette a dalárda minden szereplését s a képek aztán bekerültek egy nagy albumba, ahonnét így kiolvasható volt az énekkar egész múltja.

Viktor figyelmét nem kerülte el, hogy Margit sűrűn helyezgeti testsúlyát egyik lábáról a másikra. Szegény gyerek — hiába volt Margit asszony, ő csak kislánynak látta — elfáradt. Gyönge még. Körülnézett, miképp szoríthatna akár egy kis erőszakkal is helyet a számára, de közben jó eszméje támadt. A színésznő autója nem messze állt egy kis emelkedésen. Kézenfogva odahúzta Margitot és beültette a kocsiba. Aztán ők ketten is beletelepedtek s bár kissé messziről, de jó helyről s kényelmesen figyelték a műsor további részét.

Szántó Ilonka a János vitézből énekelt. Margit elandalodva hallgatta.

— Tetszik? — kérdezte súgva Viktor.

Margit lehunyt szemmel intett igent, aztán ő is suttogva mondta:

— Ezt már láttam. Még a háború előtt Szegeden. Iskolás koromban egy roko