Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - ORDÓDY KATALIN: Lázadók (Regényrészlet)

Besétált a belső helyiségbe is, amely most teljesen üres volt s rögtön megállapította, hogy a kint összegyűlt embereknek a fele sem férne be. A falak kopottak voltak, az olajozott padló piszkos. A lámpákon néhány színes, fakult papírfoszlány arról árulkodott, hogy még talán a télen, farsangi mulatsághoz girlandok díszítették a termet. Bizonyára óbudai svábok szoktak itt elszórakozni. A szomszédos helyiségből jellegzetes sváb dialektussal beszélők hangjai hallatszottak. Viktor oda is benézett. A tarka abrosszal terített asztalok körül söröskancsók mellett ültek az emberek. Két fehérkabátos siheder állandóan ki-be rohant s hordta a söröket. A söntés mellé állt és ő is rendelt magának a kelendő hűsítőből. A sört fiatal férfi csapolta, egy idősebb asszony pedig a féldeciket mérte. Ebből a helyiségből még egy másik szoba is nyílt. Ott mindössze négy asztal állott. Háromnál budai polgárok ültek, akik állandó vasárnapi törzsvendégek lehettek itt, a negyediknél azonban két barnapiros arcú, kakastollas csendőr foglalt helyet. Előttük nem volt ital, láthatólag szolgálatot teljesítettek. A bajuszos cigarettázott, a csupaszképű szótlanul nézett kifelé az ablakon, amelyen keresztül kilátás nyílt az emelvénnyel szemben felállított hosszú, kényelmetlen padsorokra. A közönség javarésze már elfoglalta helyét.

Viktor most pillantotta meg az öreg Kozákot, amint egy hasonló korú férfival beszélget. Fizetett és kisietett a kocsmából. A közelben felfedezte Janit is és egyenesen feléje tartott.

— Szép időtök van.

— Az emberek is szép számban gyűltek össze. Ennyire nem is számítottunk. Évről évre többen vagyunk. De jó lesz hely után nézni, mert mindjárt megkezdődik az előadás. A mutter már egy órája ül a negyedik sorban, hogy biztosítsa a jó helyét, mert itt nincsenek számozott ülőhelyek. Talán nem is jut mindenkinek.

Körülnéztek és valóban, az előbb még itt-ott üres helyek is beteltek. Fürkészve néztek a sorok közé, mindig hátsóbb padokhoz húzódva vissza, de a gyéren mutatkozó szabad üléseket is az orruk előtt csapta el néhány szemfülesebb vendég. Már a „művész asztal“, ahol előbb Annáék ültek, és a dalárdisták asztala is tömve volt, mert nemcsak a hozájuk tartozó padokon, hanem még az asztalok tetején is ültek. Pedig innét ugyancsak kellett a nyakukat nyújtogatni, hogy a színpadra lássanak. Sokan belenyugodtak, hogy állva nézik végig az előadást s az elülső padsorok két oldala körül csoportosultak. Egy-egy apróság lábatlan- kodott még az emberek között, otthonról hozott uzsonnacsomagok tartalmát majszolgatva.

Tanácstalanul álldogáltak, mikor Viktor megfordult, mert a nevét hallotta.

— Jó napot, Kerényi úr.

Margit volt. Az első pillanatban Viktor meg sem ismerte. Utoljára a kórházi ágyon látta sápadtan, vékonyan. Igaz, aki most előtte állott, az is vékonyka volt, de kipirult arcú, s kedves kis alakját, amelyet először látott eredeti formájában, vidáman lengte körül a kék szoknya.

— Talán valaki megelőzött és már eladott magának jegyet? — kérdezte s tétova mozdulattal nyújtotta Viktor felé blokk-füzetét.

— Nem, senki sem előzte meg. — Viktor készségesen tépett jegyet magának és pénztárcája után nyúlt.

Margit meglobogtatta a húszast annak jeléül, hogy elégedett az üzlettel, aztán táskájából ménkű nagy bukszát húzva ki, az új szerzeményt is a többi papír- és aprópénz közé tette.