Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - VERES JÁNOS: Négy vers

— Halló, te vagy az Annus ? ... Nincs semmi újság ? ... Hogy az ötszáz - huszonötös ... tránzfuzió ... igen a tizenhármas .... — a hangja kissé reszketett — és majdnem elfelejtettem, Élet Mihály után érdeklődött nálam valaki... Mi, hogy holnap talán már haza is megy ? — A túloldalon kattant a telefon... Ágnes sokáig meredt még a telefonkagylóra, s csak nagysokára akasztotta visz- sza a fülhallgatót.

Másnap Ágnes, amikor az inspekciós szobába lépett, már Mihályt is ott találta. A nyakkendőjét igazgatta, s az orvosra várt, hogy átvegye tőle a kórházi papírokat.

— Hát hazamegy? — kezdte Ágnes, miközben egyforma nagyságú vattákat tépett az injekciókhoz.

— Ideje — köszörülte a torkát Mihály és elfordította a fejét. Aztán az orvos jött és átadta a papírokat.

— Mennyi ideig volt itt? — kérdezte a lány.

— Két hónapig — szólt a férfi —, de most már igazán mennem kell — és megemelte a kalapját.

Ágnes egy darabig némán bámult utána, aztán bántó berregéssel megszólalt a csengő. Kiegyenesedett, megigazította szoknyája ráncait és szaladt végig a folyosón, talán éppen az ötszázhuszonkilences felé.

Jácintot viszel

Elmégy hát te is cimborám, hangod az alkony elragadja, illettünk egymáshoz, akár a törött korsó két darabja.

Mily tömegvonzás titkai rendeltek mellém? milyen árnyak? öröm volt lépted hallani, a szivedtől nyerni olajágat. Szerencsénk nem volt, csak borunk

— ha tellett rá — , s egy lány szavára aranyba vonta homlokunk a képzelet vad boszorkánya.

Sasokkal voltunk egyálmúk s görcsben pihentünk, mint a bénák, hű csőszként őrizte agyunk a legjobb ősök hagyatékát.

Országunk a zsenge rét, az est kitárta pipacs-fátylát, köszöntek sudár jegenyék, lila felhőkre kúszó fáklyák.

Nem néztük zöldnek, ami kék, vérünk morzsáért nem esengett,

a rózsa tömött, szép fejét kértük s tág, parttalan szerelmet. Billegtek ezüst levelek, szellő tolult a rétre hűsen, a vízen fény-híd remegett s mögöttünk Villon járt a fűben. Éjfélkor régi rémmesék vijjogták be a hamvas csendet, üregek nyíltak szerteszét, mész-színű gőzük ránksistergett.

S mint forróövi vadvirág, mit pokol-szívű sugár éget, úgy nőttek bennük új csirák, újtól is újabb tünemények.

Most útrakelsz, hív kékes éj, jácintot viszel kék szemedben, Ŕlvánom: kedves célhoz érj, sebek rózsája ne keressen.

Sarat ritkít a lópata, fekete varjú száll fölöttem, utánadnézek, mint a fa, mely megreszket a fehér ködben.

VERES JÁNOS