Irodalmi Szemle, 1959
1959/3 - MONOSZLÓY M. DEZSŐ: Az ápolónő (Elbeszélés)
A következő napok vegyes izgalomban teltek. Üj orvos jött az osztályra, komoly, c-vikkeres fiatalember. Aztán a rákövetkező hét elején meghalt Béla bácsi az ötszázhuszasból. A gyerekei kint szipogtak a folyosón. Ágnes narancsot szerzett valahonnan, de a gyerekek közül egyik sem akarta elfogadni, csak bámultak maguk elé s az apjukat akarták látni. Többen elmentek, mások jöttek a helyükbe, a régiek közül Mihály maradt egyedül, lassan és nehezen lábadozott. Ágnes, ha csak tehette, beugrott hozzá. Megigazította a párnáját, hordta a gyógyszereket, újságot hozott a városból, sőt még Mihály hivatalába is telefonált. Elintézett mindent, amire Mihály kérte. Közben beszélt orvosokról és betegekről, számtalan bohókás történetet tudott, de önmagáról sohasem tett említést. Csak egyszer csúszott ki a száján egy sóhaj, amikor éppen friss ágynemű felhúzásával foglalkozott, — Jaj bárcsak este lenne ... Mihály rögtön csípősen közbeszólt. — Ünja már? — Ö dehogy — sietett a válasszal Ágnes — csak ma kicsit fáradt vagyok. Hanem azért tovább hajszolta magát a munkában. Nehéz betegeket emelt, mert nem győzte kivárni, amíg az ápoló megérkezik. A szennyes ágyneműt batyúba kötötte s hátára kapva elszáguldott vele. Injekciók, orvosságok elosztása, hőmérőzés, ágytálak cipelése ... Ki győzné felsorolni. Mire hazaért, zsib- badtnak érezte minden porcikáját. Amikor végre kinyújtózott a bútorozott szoba ócska rekamiéján, azonnal lecsukódtak a szempillái. A teljes nyugalom azonban most is elkerülte. Gyorsan változó álmok gyötörték. Néha görcsösen össze- rándult, vállai reszkettek, mintha sírna. Fülébe vadul csörömpöltek a kórházi csengők, az ismert folyosók végtelen hosszúra nyúltak és megnőttek a betegek és az orvosok is, ő a lábuk között szaladgált ide oda. Az ötszázhuszonkilences szobát kereste, de nem találta sehol. Egyszerre éles kiáltást hallott. A folyosó végén az új orvos állt, ujjait begörbítve hívta, s közben idegesen rázta másik kezével a cvikkerét. Két ápoló óriási oxigénes palackot gördített. Ágnes hozzájuk futott — „Hová viszik?“ — kérdezte. — „Hát nem tudja?“ — suttogták sejtelmesen — „Élet Mihálynak visszük, haldoklik“ — és a szájuk elé emelték a markukat. Ágnes próbálta követni őket, de eltűntek a szeme elől. Orvosok állták el az útját, nagy papírlapokat lengettek az orra előtt. — „Exitus“ — hadarta a professzor. — „A halál oka ... írja ide“ — folytatta a tanársegéd az ügyeletes orvost böködve. — „Meghalt!?“ — sikoltotta Ágnes és szívére szorította mindkét kezét. Majd Élet Mihályt látta hörögve, fuldokolva. Gesztenyeszín, hullámos haja úgy lobogott, mint viharban lengenek a zászlók. Ágnes az ágyához térdelt, simogatta lesoványodott karjait, törölgette verejtékező homlokát, s Élet Mihály hirtelen jobban lett, fölült az ágyban és mosolygott. Ö pedig kiszaladt a folyosóra, ahol a betegek sorfala várta, s egyszerre kérdezték felé fordított, tágra meredt szemekkel: „Hát nem halt meg, hogy lehet?“ — De Ágnes nem válaszolt, széttárta karjait és így futott közöttük. Csak akkor torpant meg, amikor a főápolónő elé érkezett. — „Megőrült?!“ — kiáltott rá a főmadám — „mit tárja szét a kezeit?“ — „Ó, semmi, semmi“ — suttogta Ágnes — „csak azt mutatom, hogy Jánosi főorvos bálnákat fogott, igenis bálnákat“ ... Erre felébredt. A párnája csupa veríték volt. Olyan gyöngének érezte magát, hogy alig tudott kilépni az ágyából. Akármibe kezdett, minden idegesítette. Délután felhívta a kórházat, de amikor jelentkezett a szolgálatos ápolónő, gyorsan letette a kagylót. Egy ideig gondolkozott, aztán újra tárcsázott.
