Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - MONOSZLÓY M. DEZSŐ: Az ápolónő (Elbeszélés)

Élet Mihály az injekciós tűre bámult, amelyet Jánosi a jobbkezében szorongatott. — „Kiejti“ — tűnődött magiban, de nem így történt, a főorvos biztosan markolta, akárcsak a horgászbotot.

A vizsgálat után Jánosi fölegyenesedett. De az ajtóból még egyszer visszafordult, nagy kék szeme biztatóan mosolygott.

— Jó álmokat — suttogta melegen és eloltotta a villanyt.

Élet Mihályt csütörtökön operálták. Ágnes szabadnapos volt, de reggel, mihelyt átvette a szolgálatot, átfutotta a bejegyzési naplót, előkészítette az injekciókat és a gyógyszereket, egyenesen az ötszázhuszonkilencesbe sietett.

— Hogy van a nagybeteg — kérdezte és ahogy előrehajtotta fejét, egy szőke fürt kibújt a főkötő alól.

Mihály az engedetlen loknira meresztette szemét és nagyokat nyögött.

— Van valamire szüksége?

— Semmire — dörmögte Mihály.

— Akkor hát megyek — mondta Ágnes és kifelé indult.

— Most meg hova rohan? — zsémbelődött Mihály — itt megdögölhet az ember az unalomtól. Maga csak szalad, szalad, mintha kergetnék.

— Tudja, hogy sok a dolgom. Egy óra múlva kezdődik a vizit. Aztán az ötszázhuszasban infúzió ...

— Fütyülök az ötszázhuszasra.

— Az is beteg ember — hogy mondhat ilyet?

— Na persze, magának mindenki egyforma — dörmögte Mihály és megpróbált gúnyosan mosolyogni, de ez nem igen sikerült, így hát csak a száját biggyesztette és közben Ágnes kisurrant az ajtón.

Estére Mihály belázasodott. Amikor másnap Ágnes a bejegyzéseket nézegette, Élet Mihály lázgrafikonja egész nap negyven fokot mutatott. — „Megyek, megnézem“ — bíztatta magát Ágnes, de még a gondolat végére sem ért, már talpon volt és indult az ötszázhuszonkilences felé. Mihály most csendesebb volt mint máskor, félhangosan dünnyögött valamit. Ágnes nem értette, s hogy megértse, közelhajolt az ágyhoz. Mihály az ápolónő felé nyújtotta a kezét, de nem érte el, csak a levegőben hadonászott fáradtan az ujjaival.

— Hiába néz rám olyan kedvesen — hadarta izgatottan — maga úgysem szeret engem.

— Már hogyne szeretném — és önkénytelenül hátralépett — én minden betegemet szeretem.

— Minden betegemet — ismételte Mihály — hát engem úgy ne szeressen!

— Hát hogy? — kérdezte az ápolónő és maga is megijedt ettől a bizalmas hangtól.

— Másképp — sóhajtott Mihály — legalább egy kicsit, csak ilyen kicsit — és hüvelykujja fölé görbítette mutatóujját — ennyire ...

Ágnes elmosolyodott s ő is úgy tett, mint Mihály.

— Ennyire? — kérdezte s a szája körül egy pajkos ráncocska zizegett.

Mihály nézte a lányt, aztán türelmetlenül legyintett a kezével.

— Maga nem akarja, hogy meggyógyuljak, ha akarná... nos, tudja mekkora halakat fog Jánosi főorvos ... magának azt kellett volna mutatnia.

Kint a folyosón megszólalt a csengő. Ágnes gyorsan megfordult:

— Mennem kell — mondta alig hallhatóan és nesztelenül behúzta maga mögött az ajtót.