Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - MONOSZLÓY M. DEZSŐ: Az ápolónő (Elbeszélés)

cÁz ápolónő

MONOSZLÓY M. DEZSŐ

Az ötszázhuszonkilences lámpája kigyúlt. Az ügyeletes ápolónő szobájában éles berregéssel megszólalt a csengő. Ágnes, aki éppen szolgálatot teljesített, rántott egyet a köténye ráncain, aztán könnyedén, őzike léptekkel elindult az ötszázhuszonkilences felé. Amíg végigsietett a folyosón, a szobaszámok úgy suhantak el mellette, mint mikor ismert házak előtt halad el az ember. Amikor az ötszázhuszashoz ért, kissé lelassított. Bentről csendes szuszogás hallatszott. „Na, ma Béla bácsi jól alszik“ — gondolta. Majd újra meggyorsította lépteit és benyitott az ötszázhuszonkilencesbe.

Élet Mihály fent ült az ágyában és az oldalára tapasztotta tenyerét.

— Fáj — mondta — és nem akar elmúlni. Valójában pedig úgy érezte, mintha tüzes kígyók szaladgálnának a testében, a veséje meg vadul dobogó szív, amely menten széjjelpattan.

Ágnes az ágyhoz lépett és felhajtotta a takarót. Erre a mozdulatra Mihály összerezzent és elpirult.

— Már megint szégyenli magát, mint egy kisgyerek . . . hányszor mondjam, hogy ápolónő előtt...

Mihály dühös mozdulattal visszarántotta a takarót.

— Jó, jó, megyek már — egyenesedett fel Ágnes — szólok Jánosi főorvosnak . .. hiszen látja, nem működik a szerkezet.

Mihály ezt az utolsó szót gúnynak vette, s mivel úgyis egyre nehezebben uralkodott a fájdalmán, felhorkant

— Maga persze mulat az ilyesmin, hogy az emberből csövek és drótok lógnak.. . ez a megalázottság — sziszegte Mihály —, hogy egy fiatal, szép lány előtt így kell fetrengeni. Én megtiltanám, hogy fiatal lányok ápolónők lehessenek, na menjen már — és ujjaival belekapaszkodott a vaságyba.

Jánosi lassan kocogott fel a lépcsőn. Ágnes legjobb álmából zavarta fel, s bár hozzászokott az éjjeli háborgatásokhoz, amíg gyér haját igazgatta, a bajusza alatt mormogott. Nem haragból, csak megszokásból. Hétfői nap lévén, tegnapi halász emlékekkel volt tele a feje s képzeletének horgászbotja körül hatalmas csukák és harcsák ficánkoltak. Mielőtt Élet Mihály szobájába lépett, nyakát kissé behúzta, azoknak a hatalmasra nőtt embereknek az elővigyázatosságával, akik folyton attól félnek, hogy beverik a fejüket az ajtó szemöldökfájába.

— Na fiatalember — fordult Élet Mihályhoz — a Szaharában könnyebb artézi kutat fúrni, mint a maga veseköveit kihalászni. Erről jut eszembe, tudja, mekkora csukát fogtam tegnap ?... Ekkorát — mutatta Jánosi és széttárta hosszúra nyúlt karjait, mint a lustán ébredezők ásítás közben.