Irodalmi Szemle, 1959
1959/3 - PETRIK JÓZSEF: Két vers - FARKAS JENŐ: Nyári vers a tavaszról
újra a tó tükörére hajolsz és kék nefelejcsek örökké fiatal fejedet, ujjongva, dalukat fújva megkoszorúzzák. Nyár tüze ég. A mezők letarolva pihennek. Nyár tüze izzik. Az út pora égeti talpam. Mit tehetek egyebet, nevedet kell súgnom ezerszer: TAVASZ! oly messze az arcod enyémtől s mégis rám ragyog egyre ... Vén vándor vagyok én. De a kedvem egyre rügyet hajt. Kezemben kivirágzik a bot, bár tölgyfa husáng csak. Tarisznyám tele van. Harminchat friss piros alma duzzasztja: harminchat évem. lm, mily sok a kincsem! Óh! Ha lenne, ki érti az alma beszédjét! Megértené a barna rögöt s a barázdát. Megértené a madarak nyelvét, nyulak makogását, méhek dongását, méz aranyát s a virágok illatos álmát, értené pillangók szárnya neszét, holdnak ezüstjét, nap lángját s felhők rajzaiból olvasna dajkameséket. Mert lásd: a tarisznyám duzzasztó alma varázsos drága gyümölcs. Kincs. Titok. Élet... Nos mehetünk. Dalolva. Folyton előre. Gyorsan ki a nyárból! Kár lenne elégni! Perzsel az ajkad s ellankaszt vad ölelésed. Tarka palástban vár mosolyogva az Ősz a hegyormon. Kínálja borát. Feledést, mámort s vágyat Ígérve. Nem kell!... Nem ? ... Kikacag ... Ránevetek ... Csak előre! Ez a tél... Ez a cseni országa ... Kinek kell? .. . Vár a Tavasz. Ha elérem, neki adom majd a harminchetedik piros almát, dicsekedve: Nézd! Csuda kincs ez! Drága rubinkő! Cseng. S ha kívánod: téged néz csiklandó nevetéssel, örökké.
