Irodalmi Szemle, 1959

1959/3 - LOVICSEK BÉLA: Élni jó (Elbeszélés)

— Hát... meggyütt, tanító úr... — szögezte le tényként a dolgot, miközben felbillentette a pipa búbos kupakját és bütykös ujjával megnyomkodta a dohányt.

— Meg...

— Épp a végére.

— Hát már vége a háborúnak ? — kapott a szón felvillanó szemmel a tanító.

— Elég volt belőle — sóhajtotta az öreg.

— Bizony elég!... Higgye el, Balog bácsi, odakint sokszor úgy gondolta az ember, hogy sose lesz vége!

— Elhiszem... Lagziból is sok lett volna... — mondta az öreg bólogatva és ismét elhallgattak.

— Hát... — bökte ki a tanító kis szünet után a mondat elejét, de nyomban abba is hagyta. Azt akarta kérdezni, hogy idehaza mi újság, de egy láthatatlan kéz torkon ragadta és beléfojtotta a szót.

Balog bácsi kérdőn emelte rá a tekintetét.

— Hát... meg... megkínálhatna egy cigarettára való dohánnyal, Balog bácsi.

Az öreg készségesen elővette a zacskóját. A tanító jó vastagot tekert egy gyűrött újságpapírba és rágyújtott. Az első szippantások után azonban szédülés fogta el, el kellett oltania a cigarettát:

— Nem bírom, szédülök tőle ...

— Én is úgy voltam vele valamikor ...

Csendes a szó, s minél csendesebb volt, annál nagyobb feszültséggel telítődött közöttük a levegő. Mindketten érezték, hogy a feszültség egyre forrósodik, s elkerülhetetlenné válik a nyílt szembenézés, az egyenes kérdés és egyenes válasz.

Balog bácsi agyában ijedt gyorsasággal kergetődztek a gondolatok: hogyan, miképpen mondja meg, ami fájó emlék már csupán, hogy ne üssön vele nagy sebet a szívén, hogy a számára olyan kedves, megtört fiatalembert el ne rémítse a szomorú hírrel.

Már-már kibökte a rideg valóságot, de hirtelen eszébe villant a saját sorsa, saját hazatérése az első világháborúból, s már tudta is, hogy mit kell mondania.

Kalapját kissé feljebb tolta a homlokán, a pipáját is megszeleltette: hosszú beszédre készült. A sok beszéd nehezére esik az olyan embernek, aki egész életében szűkösen mérte a szót.

Bogárfekete szeme a Garam vizét bökdöste, mintha onnan akarná kiásni a múlttal eltemetett emlékeket:

— Valamikor én is olyan fáradtan tértem meg, mint most maga, tanító úr... Éhesen, piszkosan, tetvesen... Előbb úgy tervezgettem, hogy éjszaka állítok be, aztán meg hogy déli harangszóval... Se így, se úgy nem lett, mert éppen reggel vetődtem haza...

Az alvégen összetalálkoztam a keresztkomámmal.. . Tőle tudtam meg, hogy ... hogy a Miska fiam ... meghalt... Rozsdás szögbe lépett, az vitte el'...

Megbillent velem a világ, pedig kemény ember voltam, dehát nagyon szerettem a Miskámat... Nyolc esztendős volt, mikor berukkoltam ... Szeme, haja fekete, mintha korommal szórták volna tele... Értelmes, okos, szófogadó ... Mondom, legény fiam lesz, mire hazakerülök... De nem várt meg ...