Irodalmi Szemle, 1959
1959/3 - LOVICSEK BÉLA: Élni jó (Elbeszélés)
Tovavágtatott a bizonytalan jelenben topogó gondolata és megállt ott, ahol kezdődött az „élet“, a nehéz és mégis szép élet... Az iskolaudvar mesebeli képe a színhely: zöld pázsit, tarka virágágyak, rózsaágon lengő illatfelhők. A zöld pázsiton lármás gyereksereg. A gondos kezek fonta hajkígyók, s a beléjük kötött színes pillangók vergődő röpködése, a harangalakra püffedő szoknyácskák orsózása... A cérnavékony hangtól a brummogó dörmögőig: „Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske...“ Emlékek csodálatos varázsa fonta körül a tanítót... Aztán meg a szerelem első jelentkezése, majd meg a lakodalom, a keresztelő fel-felvillanó képe melegítette át a lelkét. Szép volt, csodálatosan szép! . . . S a múlt homályából egyre élesebben rajzolódnak ki a képek, melyeket nem lehet feledni, amelyek végigkísérnek egy életen át... A tanteremben érezte magát. Látta a sok-sok feléje tüzelő szempárt. .. Szívében egyszerre muzsikált a szeretet és a szerelem, vérében lobogott a kis, törékeny asszonya utáni vágy, aki a konyhában szorgoskodott kedvenc ételének az elkészítésén. Sokszor szerette volna világgá kiáltani nagy-nagy boldogságát! És most?... Itt ül a Garam partján megtörten, fáradtan. Visszatért oda, ahonnan elindult, de vajon azokhoz-e, akiktől annak idején elbúcsúzott!? Ezerféleképpen gondolta el a hazatérést, a találkozást. A nagy távolság varázslatos színekkel ötvözte az otthont, vadvérű csikóra ültette a vágya, de a táltos lába mególmosodott, s a félelem mocsarában megfeneklett. Mozdulatlanul, kétségek közt gyötrődve ült, mintha megfagyott volna benne az élet. Nem volt ereje felállni, végigmenni a kerten és bekopogni az ajtón. Talán százan mások megtették volna, de ő képtelen volt rá... A Garam csendes susogását olykor megtörte egy-egy csobbanás^ amit menekülő vagy játszó hal okozott... A víz tükre fölött fecskék cikáztak, a felhőtlen ég alatt repülőgépek húztak nyugat felé... A túloldalon tovanyargaló forgószél motozta meg a part ölén gubbasztó bokrokat. A gyalogúton kopogó léptek zajára lett figyelmes a tanító. Fejének kis mozdulata, egyetlen pillantása elegendő volt, hogy felismerje a közeledőt, fején a kopott kalappal, szájában a kurtaszárú cseréppipával. Balog István bácsi lépegetett komótosan, gondolataiba merülve. A tanító szeme elhomályosult, a szíve gyorsabban szaporázta: szerette Balog bácsit. A korán árvaságra jutott embernek hiányérzete van egész életében, s keresi kutatja a szülőt minden jó szóban, meleg tekintetben. Balog bácsiban mind a kettőt megtalálta. Valahogy ilyennek képzelte el az édesapját. A találkozásuk csendes volt és egyszerű: — Balog bácsi! — Tanító uram! S egy kemény kézszorítás. Egyszerű! Valamikor a parasztember is egyszerű mozdulatokkal szórta a nyakába akasztott abroszból a magot — pedig életet vetett. Zimankós téli estéken egyszerű mozdulattal emeli térdére kisunokáját a nagyapa, s egyszerű szóval pergeti a mese orsóját, mégis a lelkűnkbe szövődik kitörülhetetlenül... Leültek egymás mellé, nézték a fodros habokat és hallgattak. Balog bácsi szólalt meg nagysokára:
